Út a halhatatlanság felé #1

28. fejezet

- A válaszom... - kezdtem el.

- Igen? - türelmetlenkedett.

- Áll az alku. - mondtam szomorúan.

Lehet rosszul döntöttem, de mostmár nincs visszaút. Anya, bármit is tett, megérdemli a jobb életet. Egy életet, amiben én már sosem fogok szerepelni...

- Rendben. Kicsit bevallom megleptél a gyorsaságoddal. Azt hittem, azt fogod mondani, hogy időre van szükséged, hogy rendesen át tud gondolni a lehetőséget... - mondta Hang, miközben az árny egyre jobban kirajzolódott a sarokban.

- Viszont! - vágtam közbe fenntartott mutatóujjal.

- Hm? - hallattszott a sarokból.

- Lenne egy feltételem! - mondtam ki bátran.

- Mi lenne az? - kérdezte kissé kellettlenül.

- Azt akarom, hogy senki ne emlékezzen rám! Nem akarom, hogy a részvél eluralkodjon rajtuk... - mondtam szinte már suttogva a végét.

- Nos... Ez egy kicsit hirtelen jött... Ez nagyon nagy kérés, ugye tudod? - kérdezte, de volt egy olyan érzésem, mintha csak szórakozni akarna velem, ami egyáltalán nem tetszett nekem.

- Szerintem épp ellenkezőleg! Ha - elmondásod szerint - fel tudod támasztani az édesanyám, akkor ez már csak egy kis apróság. Nemde? - kérdeztem dacosan. Velem senki ne szórakozzon!

- Viszont, a feltámasztáshoz is nagy árat kellett fizetni! - utalt az életem feladására.

- Ez igaz, de...

- Nics semmi de! Ráadásul több emberről van szó! Ahhoz, hogy mindenki elfeledjen akkora árat kellene fizetned, amit nem is tudnál megadni!! - mérgelődött.

- Bármit megteszek! Kérlek! - fogtam könyörgőre, miközben éreztem, ahogy a könnyeim lefolynak az arcomon.

- Hm.. Rendben. Az árát később megbeszéljük, de mivel ez hatalmas kérés, így lehet, hogy pár személy kimarad és ők emlékezni fognak rád, de ne aggódj! - hallattszott Hangon, hogy mosolyog.

- És nem lesz gond? Vagyis... Meg tudom fizetni? - kérdezem félve a válaszától.

- Meg. És megnyugtatlak én mindig jól végzem el a munkám! - nyugtatott meg.

- Mit kell tennem? - néztem még utoljára körbe a szobámban.

- Egyszerű! - jött elő az árny. - Fogj kezet velem, miszerint belemész az alkunkba.

- Azt mégis hogy? - értetlenkedtem.

- Így! - nyújtotta felém a kezét, ami kezdett megelevenedni.

- Oké... - mondtam, majd kezetráztam vele, de mikor el akartam engedni a kezét ő nem engedte el az enyémet.

Abban a pillanatban valami különös érzés kerített hatalmába. Hideg futott végig rajtam. Egyre lassabban vert a szívem. Nehezen kaptam levegőt, mire fulladozni kezdtem. El akartam távolódni az árnytól, de ő még erősebben tartotta fogva a kezem. Nem menekülhettem a haláltól. Senki sem menekülhet meg előle... Mielőtt a földre eshettem volna éreztem, ahogy az árny elkapott. Mielőtt feltekinthettem volna rá az utolsó erőmmel, az elhagyott engem. A szívem megszüntette működését, nem pumpálta tovább bennem az éltető nedvet. Meghaltam. Meghaltam, hogy anyámnak egy új esélyt adjak az élethez. Meghaltam, hogy másoknak jobb legyen. Nélkülem...

~Eközben Mason szemszöge~

Gyorsan felöltöztem, majd mikor ki akartam lépni a szobám ajtaján egy kis borítékra lettem figyelmes a földön. Lassan lehajoltam és felvettem. Nekem szólt. Kibontottam, majd a benne levő levelet el kezdtem olvasni.

Kedves Mason!

Tudom, hogy már az elejétől kezdve voltak közöttünk nézeteltérések, sőt túlságosan is nagyok. A paint-ball-os eset óta viszont számomra a gyülölködés átcsapott valami másba... Neked hála megtapasztaltam a szerelmet. Te voltál az első szerelmem. Amikor írtál nekem messengeren, nem tudtam, hogy mire véljem a hirtelen jött ellenszenved. Nélküled üresnek éreztem magam. Tudom, hogy ez egy kicsit talán túl nyálas, de én így éreztem... Nem akartam nélküled élni, ezért is kerültem a kórházba. Viszont mára már megértettem, miután elolvastam azt a levelet, amit az éjjeliszekrényeden találtam, hogy miért viselkedtél velem úgy, ahogy. Tudnod kell, hogy azt a levelet nem én írtam. A létezéséről sem tudtam... Anyám írta meg, mert úgy gondolta, hogy nálad jobbat érdemlek. Én nem értek ezzel egyet. Remélem ezt a levelet elolvasva hinni fogsz nekem... Szeretném veled újrakezdeni!

Szeretettel: Viki

Amint végigolvastam a levelet reflex-szerűen csaptam a homlokomra. Hogy én mekkora egy b@rom vagyok! Miért nem hallgattam végig, amikor meg akarta magyarázni? Rögtön a szobája felé vettem az irányt. Kopogás nélkül rontottam be hozzá.

- Sajnálom, hogy... - csuktam be az ajtót magam mögött, majd megfordulva láttam, hogy nincs senki a helyiségben rajtam kívül. - Mi a..?

Az egész házat felforgattam, de sehol senki. Visszaszaladtam a szobájába, mert rossz megérzésem volt. Igazam is lett. A cuccai eltüntek.

- Neh... - csúsztam le az ajtó mentén.

Öt perccel később ajtócsapódásra lettem figyelmes. Gyorsan felpattantam, majd rohantam is lefelé a bejárati ajtóhoz, ahol Doki nézett rám csüggedten.

- Mi történt? - tértem rá egyből a tárgyra.

- Jó, hogy jöttél! Viki édesanyja kórházba került. - mondta szomorkásan.

- Hogy mi!? - döbbentem le.

- Úgy tűnik felvágta az ereit. Viki talált rá és próbálta ellátni a vérzést. Szerencsére már jobban van az állapota.

- Doki, kérlek vigyél be a kórházba. - kértem meg őt halkan.

- Menjünk. - mondta majd gyorsan el is indultunk a kórházba.

Meglepődve tapasztaltam, hogy Viki nincs benn a kórházba. Szegényt biztosan megviselték a történtek... Leültem egy székre és csak vártam, hogy Viki benyisson a kórterembe. De hiába vártam. Nem jött el... Viszont volt valami különös érzésem ott várakozva. Mintha valaki figyelne engem... Körbepillantottam, de senkit nem láttam. Legalábbis nem láttam, amíg be nem néztem az ágy alá. Igen, most biztos mindenki furán nézne rám, ha látná, hogy egy beteg ágya alá nézek be... Viszont amit ott találtam, attól majdnem szörnyethaltam. Szerencse, hogy egy kórházban vagyok onnan hamar a hullaházban kötök ki! Egy árny-szerű lény nézett vissza rám, majd a kezével a homlokom felé közelített... Lefagytam. Hiába is próbáltam meg elmenekülni tőle, egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Abban a pillanatban, amikor hozzám ért az a hideg keze...