Út a halhatatlanság felé #1

5. fejezet

Hát, ez cudar volt, sőt, ha azt mondom cudar még enyhén fogalmaztam. Az esethez sokkal jobban illene az a megfogalmazás, hogy egy elképesztő, "apokaliptikus" jelenet zajlott le. Legközelebb mindig hallgatok a megérzéseimre.. Persze erre én sem készülhettem fel igazán. Hűha! Na és most mi lesz? Mitévő legyek? Ezek után..

Visszaemlékezés:

- Szia, öhm.. csak elnézést szeretnék kérni a tegnapi kirohanásomért..

- Nem gáz. - felelte öszintén.

Huh.. még a végén talán barátok is lehetnénk... tanakodtam magamban, de mielőtt tovább fűztem volna a gondolatmenetem ismét  megszólalt:

- Különben meg: a reakcióddal csakis a nyilvánvalót támasztottad alá. - vigyorodott el.

- Tessék? Mégis mit jelentsen ez? - vontam kérdőre. Most akkor ha megbocsátott, minek kell ilyeneket mondania? Teljesen összezavart.

- Ugyan használd azt a csöpp kis eszedet, szöszi! Mostmár mindenki tisztában van azzal a ténnyel, hogy te még ártatlan vagy.

- Ugyan már! Ezt te sem mondod komolyan. Azért túlzol, mert szarul akarod, hogy érezzem magam.. és ne merészelj szöszinek hívni! - holott tudtam, hogy teljes mértékben igaza van, de nem akartam beismerni.

- Hm. Csak azon tanakodom, hogy miért is kértél bocsánatot. Na ne! Csak nem? - mosolyodott el pervezül.

- Mit nem? - értetlenkedtem tovább.

- Bejövök neked, és unod a szűzlétet... igazán megtisztelő, hogy rám gondoltál. - kezdte el fokozni.

Ezt az arcátlanságot! De ez még csak a kezdett volt. Az olaj a tűzre, hogy a beszélgetés megszakadt az osztályban, és mindenki érdeklődve hallgatta az eszmecserénket. A fiúk egyből heherészni, a lányok pedig tátott szájjal figyelték az eseményeket. Sarah odajött hozzánk, és most ő is beszált a mi kis, immár nyilvánosság elé tárt vitánkba.

- Jobb, ha visszaveszel az arcodból kisapám, mert ez a viselkedés nálunk nem járja...

- Húúha.., mintha csak az anyámat hallanám! - Srácok, meneküljünk! - erre a barmok már a hasukat fogták a nevetéstől. A lányok pedig továbbra is tartották a távolságot az eseményektől.

- Ugyan már lányok! Most nem mondhatjátok, hogy itt mindenki szűz! - nevette el magát már ő is. Na erre már a többiek is felkapták a fejüket. Ugyanakkor a srácok némelyike, (akiknek a barátnőjük is ott volt az osztályban) abbahagyta a nevetést, és dühös pillantással méregette..

Sarah keze ökölben volt. Már azt hittem, hogy rögtön be fog mosni neki egyet, de ámulatomra nem csinált semmit. Viszont bennem is iszonyatos agresszió gyűlt össze. Akár új, akár nem ezt nem fogom senkinek sem hagyni. Azt még vhogy el tudtam viselni, hogy velem bunkózzon, de Saraht hagyja békén! Ha ő nem tesz semmit, majd én!!

- Megöllek! - visítottam. És már ugrottam is torokra..

Olyan volt, mintha vmiféle köd ereszkedett volna a szememre. Nehezen, de még érzékeltem a körülöttem zajló eseményeket. Néhányan megpróbáltak szétválasztani minket. Kisebb-nagyobb sikerrel. Az én barátaim és a srác barátai is bunyózni kezdtek.. a zűrzavarra a többi évfolyam is beözönlött megnézni, hogy mi a fészkes fene folyik nálunk. Végül a tanárok is megjelentek.. ami a következményeket illeti...

Visszaemlékezés vége:

Most az egész osztály az igazgatóiban kuksolt. Megjelent az igazgató, kérdőre vont minket, majd mikor arra tért ki, hogy behivatja a szüleinket.. hirtelen az osztály többsége határozottan jelentette be, hogy ő ugyan nem vett rész ebben a cirkuszban. Jellemző. Az igazgató pedig elengette őket! Ezt az igazságtalanságot! A gerinctelen férgek! Fel voltam háborodva. Főleg, hogy a szüleim mindig azt szajkózták, hogy vállalni kell tetteink következményeit...
Így maradtunk kb. 8-an: én, Sarah, pár srác.., és megdöbbenve vettem észre: az újonc is maradt! Habár.. nagyon is helyes! Miatta volt az egész, viselje ő is a következményeket!

- Sajnálom, de nektek be kell hivatnom a szüleiteket. - szólalt meg az igazgató. - Mélységesen csalódtam bennetek. - vált szomorúvá a hangja. Most vagy képzelődöm.. vagy tényleg egyenesen rám nézett? De miért pont engem nézett ki? Én csak bocsánatott akartam kérni! Hajj!

Hát ezzel is megvolnánk.. Mint említette valóban behívta őket. A szülők dühösen "vezették" haza a gyereküket. Csak 2 szülő hiányzott: az enyém és az újonccé. Az igazgató benntartott még egy db-ig minket, hátha ők is megérkeznek, de erre nem került sor. Olyan fél 5 óra felé el is engedett minket.

Egymás mellett mentünk csendben, míg meg nem szólalt. Természetes, hogy nem tudja annyiban hagyni! Nem képes ennyivel beérni? Ennél is nagyobb bajt akar csinálni?

- Figyelj...

- Nem! Nehogy hozzám merj szólni még egyszer! Szerintem mára elég volt. Remélem boldog vagy!

- Képzeld, akár hiszed, akár nem én sem így terveztem el az egész jelenetett! - jegyezte meg mogorván.

- Miért mit hittél? Azt, hogy csak úgy hagyni fogom a megaláztatást? - csattantam fel.

- Hát... azt nem hittem.. De, hogy elkezdesz folytogatni.. fogalmazzunk úgy: nem képzeltem volna rólad. - mosolyodott el. Rajtam is kezdett megjelenni vmi mosolyféle, de visszatartottam. - Nos akkor, mi legyen? - kérdezte vontatottan.

- Hát a barátság ezek után már szóba sem jöhet..

Láttam rajta vmi megbántottságra utaló jelet, de újból kifejezéstelenné vált az arca.

- Akkor nem maradt más lehetőség...- kezdte elgondolkodva. De nem fejezte be a mondatot.

Meg akartam kérdezni tőle, vajon mit is akart ezzel közölni, csakhogy elszáguldott. Remek! Menjen is! Nem izgat!
Folytattam tovább az utam hazafelé. Mit fog szólni otthon anya?

Szörnyű érzésem támadt...

Követnek... Figyelnek... Menekülj amíg tudsz!