Út a halhatatlanság felé #1

23. fejezet

- TEE!!? - kérdeztük egyszerre.

- Mit keresel itt? - vágta a fejemhez a kérdését Mason. Mondhatnyi egy "kicsit" durvábban a kelleténél.

- Méghogy ÉN! TE mit keresel itt! - háborogtam én is.

- Ahoz neked semmi közöd! Különben is ÉN kérdeztem elöszőr! Illenék válaszolni! - lett egyre dühösebb. -Vagy a szüleid nem nevelték jómodorra az elkényesztetett kicsi lányukat? - fűzte hozzá gúnyosan, mire nálam betellt a pohár.

- Ó! Igen? És veled mi van, emokám? Hm? A szüleid biztos nagyon kiábrándultak lehetnek, mert ilyen fiút kaptak. Borzasztó! Szegények... - kezdtem volna kivesézni, de a doki sietősen közbevágott.

- Srácok, nyugalom! Nem dőlt össze a világ... - csitított minket a doki.

- Egy... Nem vagyok a tulajdonod, úgyhogy ne szólíts "emokám"- nak. Kettő...

- Úgy szólítalak, ahogy akarlak! Nem fogom kikérni a véleményedet! Ami pedig az itt létemet illeti... Nem kötöm az orrodra! Semmi közöd hozzá! - csattantam fel. Habár...  jobban belegondolva van valami köze hozzá... De erről neki nem kell tudnia.

- Ahogyan neked sincs! - vetette oda nekem írtó dühösen. - A szüleimet meg hagyd ki ebből!

Komolyan! Belevörösödött az egész arca! Ahw... De ez is jól állt neki... A fene egye meg! Vajon... Gyors megráztam a fejem, ami természetesen nem kerülte el Mason figyelmét sem. Úgy festett, mint valami kitőrni készülő vulkán... Hm... Vajon OLYANKOR is így néz? Hm... Az ördögbe is! Mi a frászkarika ütött belém? Ilyenekről fantálziálgatok itten! Ch...

- Nem tudsz te rólam semmit! - csattant fel - engem végképp kijózanítva - pedig nem is ittam lkoholt... - Mason.

- Ahogy te sem! - vágtam vissza.

- Na, ebből elég legyen! - ordított a doki, mire mindketten - nagyott ugorva a hirtelen jött hangtól - odakaptuk a fejünket. - Úgy viselkedtek mint az óvodások! - csóválta a fejét a doki. - Ez az én otthonom, és jellenleg mind a kettőtök a vendégszeretetemet élvezitek... Így, örülnék neki, ha kijönnétek egymással... - arcunkat látva elhallgatott. - Másként fogalmazok! Ahol én vagyok az egy semleges terület. Megegyeztünk? - vonta fel a szemöldökét.

- Igen - Aham - mondtuk egyszerre.

- Helyes! - mondta megörülve sikerének. - Nos akkor - csapta össze a tenyerét dörzsölgetve - együtt megmutatjuk Viki új szobáját!

- Azt már nem! Én léptem. Csövi! - ment ki Mason a házból, maga után csapva a bejárati ajtót is.

- Majd megnyugszik. - jegyezte meg a doki. - Gyere! Körbevezetlek és egyuttal megmutatom a szobád is. - mosolygott rám, majd karonfogva vezetett be a lakás minden eggyes helyiségeibe.

Elsőnek a földszintet jártuk körbe. Legjobban a nappali tetszett. Látszik rajta, hogy rendesen ki van használva minden négyzetcentimétere. Lassan felballagtunk az emeletre, ahol egy fürdőszoba, és három szoba foglalt helyet. Az utólsó két szoba egymással szemben helyezkedett el. A doki kinyitotta és bementünk a jobb oldali szobába. A látványtól elállt a lélegzetem is.

- Hűha...!

- Ahogy látom tetszik a látvány. - mondta mosolyogva.

- Az nem kifejezés! Ez... valami eszméletlen! - lelkesedtem fel.

- Ennek igazán örülök, mert ez lesz a te szobád...

- Köszönöm!!! - ugrottam a "kicsit sem" meglepett személy nyakába.

- Öhm... Okéé... - jött zavarba jótevőm. - Nos, nekem mennem kell dolgozni, de te csak érezd magad otthon! - nézett az órájára.

- Ok. És köszönöm! - hálálkodtam tovább, mire megállt, és felémfordult.

- Nincs mit, de, ha még egyszer megköszönöd visszaviszlek a kórházba! - emelte fel a nyomatékosság kedvéért a mutatóujját is, de az arcán látszott, hogy nem tenne velem ilyet. Remélem...

- Ok. Nem fogom újra megköszönni, amit értem tett... - játszottam ki utolsó kártyámat is.

- Nagyon helyes! És én sem fogom mondani ismét, hogy nincs mit. - azzal faképnél hagyott.

Ravasz! Nagyon ravasz! Nem tudtam átvágni... De úgyis találok rá alkalmat, hogy újra és újra megköszönjem neki.

A szoba gyönyörű tengerkékben úszott. Bárhová is néztem ez a színárnyalat mindenhol megjelent. Mellesleg ez - többek között - az egyik kedvenc színem. A szobában helyet kapott egy franciaágy, íróasztal, én nem utólsó szempontból a ruhásszekrény. Elmosolyodtam. Egyszerű, s mégis lenyűgöző. Letettem a cuccaimat tartalmazó bőröndömet az ágy mellé. Nem tudom meddig maradok még, de szerintem a kipakolással ráérek még egy kicsit. Rádőltem az ágyra és a fülesemet bedugva hallgattam a kedvenc zenéimet. Mikor végighallgattam a lejátszási listámat és sikeresen rávettem magam a kipakolásra, nekikezdtem egy könyvet olvasni. A könyv negyedénél járva rápillantottam az órára, ami pontosan fél hetet mutatott. Mivel senki sem tartózkodott "itthon", ezért gondoltam köszönésképpen főzök valami vacsorát. Tudni kell rólam, hogy nem rendelkezek túl sok főzési tudománnyal, vagyis csak körülbelül öt ételt, ha el tudok készíteni... Lementem a konyhába, ahol tojáson kívűl nem sokmindent találtam a hűtőszekrényben. Majd legfeljebb csinálok rántottát! Neki is álltam a készítésének. Már a terítéssel bíbelődtem, mikor ijedtemben felsikkantottam. Egy fekete, sárgán világító macska dörgölőzött a lábamhoz.