Út a halhatatlanság felé #1

10. fejezet

- Mivan? - kérdeztem tőle ingerülten.

Ő még mindig az arcomat vizslatta. Vmi nedvességet éreztem a homlokomon végigfolyni. Autómatikusan letöröltem a tenyeremmel. Viszont izzadság helyett másfajta dolog fogadott. A véremmel találtam szemben magam. Csak vért ne! Pedig ügyeltem rá, hogy ne üssem be nagyon magam.., ami azt illeti a fejemre kifejezetten figyeltem. Meg sem éreztem, hogy beütöttem volna. Különben is, ha mégis ez történt a vérem mennyiségéből adódóan nem kellett volna azonnal eszméletemet vesztenem, vagy... meghalnom? Próbáltam nem a kezemre tekinteni.

- Gyere segítek! - nyújtotta a kezét.

- Nekem nem kell a segítséged! Senki segítségére nincs szükségem! ÉRTED? - emeltem meg a hangom. Próbáltam felállni, de éles fájdalmat éreztem a bokámban; ráadásul meg is szédültem... túl sok a vér... Visszahuppantam a hátsómra. Mellettem a srác egy cifrát káromkodott. Ez nem tud mást a káromkodáson kívül?

- Gyere! - állított talpra. Mivel felszisszentem, ezért a karjába kapott.

- Azonnal tegyél le! - motyogtam elhalón, s próbáltam kiszabadulni a karjai közül.

- Te komolyan ennyire idióta vagy, hogy azt hiszed ilyen állapotban el foglak engedni?! - vetette oda nekem félválról - hát persze, mivel a másikon én vagyok... észrevettem a vörös csíkot a felsőjén. Ez kész...

~ képszakadás ~

Mikor kezdtem ébredezni arra keltem, hogy törölgetnek egy nedves ronggyal. Hm. Nem is olyan kellemetlen, sőt kifejezetten élveztem. Az ajkaim mosolyra húzódtak. És valaki a száját az enyémre helyezte, de csak egy pillanatra.

- Ébresztő Csipkerózsika! - ébresztett fel egy utálatos hang.

Mintha belémcsapott volna egy villám, minden kitisztult elöttem. Tudatára ébredtem, hogy mégis mi történt velem. A vér... mindenről ez tehet! Egyszerűen nem viselem el a látványát. Rosszul leszek, és undorodok tőle.

Küzdj ellene...

Újra a hang... az ismerős, s mégis számomra felismerhetetlen hang. Mi ellen kell küzdenem? De tényleg! Nem volna egyszerűbb, ha érthetőbben fogalmazna?

Sok a kérdés... Ne gondolj... Küzdj... Cselekedj, mert el fogsz bukni!

Áá! Szóval hall engem. Helyes! Ne csak én szívjak már!

- Hagyj már békén! - próbáltam a megfelelő módon reagálni a hangra, illetve a srácra. A hang már nem szólt hozzám. Bevállt!

- Jobban vagy már? - kérdezte a srác.

- Igen. Jobban. Mi történt? - kérdeztem kissé még mindig kábultan. Nagy nehezen felültem, hogy ő is lássa: igazat mondtam.

- Elájultál. - adta meg egyszerűen a választ. - Bár azt nem egészen értem, hogy miért... - fűzte hozzá gondolkodva.

- A vér... a vér miatt volt. - mondtam halkan. Reméltem, hogy van egy csekély esélye annak, miszerint nem hallotta meg a szavaim.

- Tessék?! Leestél egy fáról, és te a saját véredtől ájultál be? Hát ez szép! - kezdett el hahotázni.

- Kösz, a megértést! - csattantam fel. Fel akartam állni, de a lábamba nyilaló fájdalom megakadályozott ebben.

- Szerintem nem érdemes ezzel próbálkoznod. Kificamítottad a bokád. - közölte tényszerűen. Nem mondja komolyan! Erre én is rájöttem!!

- Tulajdonképpen hol vagyok? - tettem fel a kérdést, de volt egy szörnyű érzésem ezzel kapcsolatban..

- Hát természetesen nálam! - mondta meg egy önelégült vigyorral az arcán.

- Aham... - mondtam sután.

- De nem kell aggódnod... már értesítettem a szüleidet, hogy nálam töltöd a hetedet.. - szólalt meg, tovább fűszerezve a beszélgetésünket.

- A... a hetemet?! - értetlenkedtem. Balsejtelem lett úrrá rajtam.

Késő... - kontrázott a hang.

- Igen. Már vagy másfél napja voltál kiütve. - válaszolta meg a ki nem mondott kérdésem.

A válasza olyan volt, mindtha gyomorszájon vágtak volna. És mihez van késő?? Semmit sem értek már...

- Tehát a vértől rosszul vagy. Hmm. Érdekes. Pedig, amíg te itt szunyókáltál kezdtem azt hinni, hogy egy vámpírhoz van szerencsém. Folyton csak a vérem szívod! De ezek után... te nem lennél jó vámpír.

- Miből gondolod? - néztem rá kíváncsian.

- Éhen halnál. A saját véredtől rosszul vagy, eltudnád képzelni a vérivást másvkiből? - nézett rám gúnyosan.

- Nem. - szólaltam meg belegondolva.