Út a halhatatlanság felé #1

19. fejezet

Sarah pontban 2-kor érkezett. Elmesélte mit hagytam ki ez idő során a suli életéből, majd a tananyagot vázolta fel - ami mi tagadás nem is volt kevés!

- Tényleg Viki mi is történt azon a bizonyos napon, amikor otthagytalak a fán? - kérdezte meg tőlem.

- Háát… - kezdtem húzni az időt, mert fogalmam sincs mit mondja neki.

- Na, lökjed! - jött elő a laza Sarah.

- Najó! - mondtam, miközben megnyitottam a felvett felvételt. Gondoltam talán nem lesz abból semmi, ha megmutatom a felvételt a legjobb barátnőmnek… Együtt dőltünk rá az ágyamra, szakadtunk a nevetéstől.

- Visszaemlékezve talán az volt a videó csúcspontja, hogy… hogy az a… eltalálta a… az ágyékát… - nyögte ki kínkeservesen a könnyeivel - még mindig nevetve - küszködve.

- Meg kell hagyni, tényleg van valami igazság abban, amit mondasz… - nevettem tovább, miközben megjelent egy kép, amiben az ágyában vagyunk, és készen arra, hogy megtegyük… Egyből lehervadt a mosolyom, amit drágalátos barátnőm egyből észrevett.

- Mi a baj? - komolyodott el saját maga is. Mit mondjak? Tudom, el kellene mondanom, megosztani vele a történteket, de nem ezt tettem…

- Csak… Tudod… anyuval vannak problémáim…

- Na mesélj, mit csinált már megint! - azzal elmeséltem neki mindent, kezdve azzal, hogy szokatlanul viselkedik.

- Ez miatt nem kell aggódnod! Szerintem csak az van, hogy túlságosan fáradt…

- Tudom, de eddig nem volt velem ilyen durva! - háborodtam fel.

- Nyugi! Biztos van valami oka az egésznek.

- Lehet. - gindolkodtam el. -Talán én csesztem el valamit. Tuti az én hibám... - szomorodtam el.

- Nanee! Ezt ne csináld már! Figyelj! - emelte fel a lehajtott fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni. - Bármi is az oka ennek a nagy gubancnak, nem szabad magadat okolnod! - és mint később kiderült igaza volt... Csak kár, hogy nem fogadtam meg a tanácsát... Sok rossztól megkímélt volna!

- Rendben! Meggyőztél. - adtam be a derekam.

- Ennek örülök, viszont sajnos mennem kell. Későre jár. - néztünk mindketten a falon lógó órámra, ami fél 6-ot mutatott. Felnevettünk.

- Hiába, jó társaságban… - kezdte.

- Csakúgy repül az idő. - fejeztem be.

Lementünk a lépcsőkön az ajtóig; elköszöntünk egymástól, majd vissza a szobámba... Vagyis csak akartam, de anya szobájából hangok hallatszottak, ami azért volt fura, mert elvileg jelenleg is dolgozik. Viszont, amikor benyitottam meggyőzödhettem az ellenkezőjéről... Ohó! De még hogy! A szememből egyből előszállinkóztak a könnycseppek. Nem értettem azt, ami alapjában nyilvánvaló volt. Négy ijedt szempár tekintett rám.

- Kicsim… - kezdte anyu.

- Ne! Ne mondj semmit. Felfogtam. Elnézést, ha megzavartam vmit. Inkább most megyek. Nem kell utánam jönnöd, mert innentől fogva nem vagyok kíváncsi rád. Szia! - mondtam azzal meg sem vártam a további magyarázkodást és visszamásztam a kuckómba.

A szobám ajtaját azonnal kulcsra zártam. Nem szeretnék látni senkit sem. Nem hiszem el, a nyilvánvalót. Anya... Nem! Nem tehetett ilyen! Nem csalhatta meg aput! De valójában nagyon is tudtam a választ. Megtette. UNDORÍTÓ!! Undorodtam a saját anyámtól. Hirtelen minden magyarázatott lelt. Azért volt ilyen, mert titkolta előlem a hűtlenségét, és még apára gyanakodtam... Vajon mióta csalta őt? "Sokat dolgozom!" - ahha, na persze. Nem tudom mihez kezdjek fel kellene hívnom aput... Igen. Meg kell tudnia! A telómba beütöttem a számát. Kérlek! Csak most az egyszer Legyél képes felvenni azt az átkozott mobilod! Kicseng~ Nem bánom azt sem, ha a titkárnő köszön bele ismét, csak valaki vegye fel! Hiába reménykedtem. Nem vette fel senki. Miért is venné? Szakadatlan dolgozik. Leraktam azzal nyugtatgatva magam, hogy ha lesz ideje úgyis visszahív - max a szülinapomon megbeszéljük a továbbiakat... Nem akarok anyuval együttélni ezek után. Felléptem messengerre, hátha tudok vkivel irogatni... Perszehogy ilyenkor nincs fel senki normális! Már épp azon voltam, hogy hagyom a francba, mikor üzentek nekem.

Mason Tomkins: Szia, csak annyit szerettem volna, hogy vettem az adást és egyetértek veled. Ezennel végeztünk egymással... Tudod. Azért jobban örültem volna, hogyha egyenesen a szemembe mondod, amit gondolsz rólam, de nem, te nem ezt csináltad! Ahhoz gerinc is kellett volna, de mint látom neked nincs olyanod. Ch.. Jellemző, egy elkényeztetett kiscsajra... Csak ennyit akartam. Plusz, ha nem akarsz összetűzést, akkor messze elkerülsz engem a suliban. Ennyi. Csá!

Megrökönyödve olvasom az üzenetem. Ki az a Mason Tomkins? Nincs fenn. Elküldte az üzenetét, majd egyből lelépett. Elhatároztam magam, ês rákerestem. Leesett az állam. Az a srác az, akibe - hiába nem tudtam róla szinte semmit, beleértve a nevét sem - menthetetlenül beleszerettem. Mason. Tetszik a neve. De mit jelent ez az egész? Miért nevezett gerinctelennek? Mi ez az egész már megint? Teljesen összetörtem. Senkinek sem számítok már? Egyedül vagyok - ez a legfőbb problémám. Talán mindig is ez volt... Ráadásul már a hangot sem hallom. Különös, de kezd már nagyon hiányozni... Félek, hogy ez még csak a kezdet...

Visszagondolva nem tudom miért tettem, amit tettem: talán mert totál depresszióba estem a történtek miatt, talán mert magányos és túlságosan feldúlt lelkiállapotban voltam, de megtettem. Aznap... Elkezdtem vagdosni magam. Kifordultam önmagamból, amiről legbelül értesültem is, de nem akartam abbahagyni. Megnyugtatott.