Út a halhatatlanság felé #1

14. fejezet

- Előbb kellett volna behozni, mert már a bokája egy része - a vágás mentén - kezdett elfertöződni! Szerencsére sikerült megtennünk a szükséges lépéseket. - mosolygott rám bíztatóan.

- Tehát, ha jól értelmezem a szavait, akkor minden rendben? - kérdeztem reménykedve.

- Hát... Csak annyit mondanék, hogy amennyiben a fertöződés nem terjed tovább, úgy igen. - monda Dr. Jeferson.

Jellemző az orvosokra.., mindig a középutat választják. Mondanak valami bíztatót, utána viszont, mikor az ember kezd fellélegezni egyből elrontják a kedvét egy lesújtó mondattal. De
én nem törődtem vele. Az első mondatára helyeztem nagyobb hangsúlyt... Le sem tudom írni, mennyire megkönnyebbültem. Hát jól van! Legalábbis szerintem nem jöhet szóba, hogy tovább terjedjen a fertőzés; különben az orvosok is megtették a szükséges lépéseket. Mi rossz történhet? Gondoltam optimistán.

Megköszöntem az orvosnak, majd kiléptem a kórház ajtaján. Remélem holnap is be tudok hozzá jönni... Várjunk csak! Mi van velem? Eddig ki nem álhattam őt! Most pedig... Nem! Nem szerethettem belé!! Gyors megráztam a fejem. Nem. Csak azért inoghattam meg, mert olyan védtelennek tűnt, mint a lányok többsége. Jobb, ha be sem megyek többé hozzá. Mármint a biztonság kedvéért...

*a lány szemszöge*

Amikor kinyitottam a szememet nem ott ébredtem fel, mint amire számítottam... Négy fehér fal vett körül. Mellettem volt egy üresen tátongó szék; míg a másik oldalam felől valamiféle egyenletes pittyogást véltem hallani. A hang felé fordítottam a fejem. Egy monitor nézett vissza rám. Megijedtem. Tehát nem tartotta meg a szavát. Behozott a kórházba! A monoton pittyogás kezdett átalakulni - a túlzott izgatottságom miatt - rendezettlenné. Hurrá, hallom a közelgő lépteket az ajtóm felé közeledni...

Bejött az ajtón egy fehér köpenyes alak, kezében a kartonomat tartva. Az orvosom. Remélem végre kienged innen, és hazamehetek... Reménykedő gondolataimból az orvos hümmögései tereltek vissza a valóságba, s ezzel aggodalmat keltve bennem; ugyanis a kartonomat papozgatva kezdett bele a hümmögésébe. Tyhűha! Hát ez nem éppen bíztató számomra...

- Hogy érzi magát? - hangzott a szokványos orvosi kérdés.

- Jól. Habár... jobban belegondolva sokat segítene az ügyben, ha a saját otthonomban, a saját szobámban, a saját ágyamban feküdnék és a saját meghitt légköröm venne körül; ehelyett be vagyok zárva egy olyan intézetbe, amit a legszívesebben messzire elkerülnék, a négy fal közé, olyan emberek vesznek körül akiktől a hideg ráz, olyan ágyban ami számomra idegen és ráadásul feszült légkör van mindenhol, ami a legjobban kezd feszélyeztetni - már nem bántásból mondom, nincs magával egyenlőre semmi bajom, feltéve, ha lesz olyan szíves és hazaenged, hogy ott lábadozzak tovább, amennyiben ezt szükségesnek találja... - huh. Mondtam meg a válaszomat egy mondatba összefoglalva, amit természetesen még be sem tudtam fejezni, mert az orvos illetlenül közbeszólt.

- Annak találom. És sajnálattal közlöm önnel, hogy nem engedhetem még haza.

- De hát... - kezdtem bele.

- Nehogy azzal hozakodjon elő, hogy kutya baja, mert nem fogok hitelt adni az állításának. - figyelmeztetett előrelátóan.

- Mintha pont azt terveztem volna... - motyogtam az orrom alatt.

- Most pedig, ha megengedi, meg szeretném vizsgálni... - vette fel az udvarias formátumot.

- Feltételezem, ha nemleges választ adnék, akkor is megvizsgálna... - szólaltam meg ijedten a vizsgálat hallatán.

- Hát.., ami azt illeti... igen. - mondta ki öszintén, amit végképp nem szerettem volna hallani tőle. De még mindig jobb, hogy legalább őszinte volt velem.

- Akkor meg minek kérdez ilyeneket tőlem?! Nem tetszik látni, hogy így is eléggé ki vagyok? - kérdeztem gorombán.

- Igaza van. - mondta nevetve az orvos, amiért sikerült rászedtem. - De most megkérném, hogy nyugodjon meg. Nem lesz semmi baj. - nyugtatgatott.

Elvégeztük a szokásos dolgokat, majd mikor a vérvétel említésére került a sor szinte könyörögtem az orvosnak, hogy azonnal engedjen szabadon - igen... szabadon, mert ez számomra maga volt a börtön. Meg különben is. Az ég szerelmére csak egy nyavalyás fáról pottyantam le! Minek ez az egész hűhó?

Később bejött hozzám anya is. El kezdett pattogni, és jött a szülői dráma: hogy lehettem ennyire könnyelmű. Majd amikor már nem akartam tovább hallgatni a szidalmait kiküldtem, hogy hozzon nekem valami harapnivalót. Miután kiment gondolkodóba estem. Vajon miért nem jött be hozzám még a srác. Jut eszembe, még a nevét sem tudom még! Szép egy osztálytárs vagyok! Fogadni mernék, ő már tudja a nevemet...

Késő... Már túl késő... Nem tehetek ellene semmit... Ég veled! - szólalt meg a hang.

- Várj!! Mi?? - kérdeztem ijedten.