Út a halhatatlanság felé #1

24. fejezet

Olyan aranyos! Megsimiztem, mire hangos dorombolásba kezdett. Ahw!!! Át ment előttem a másik oldalamra, amit nem bírtam ki mosolyogás nélkül. Nem tudom, hogy ki, hogy van vele, de nem hiszek a fekete macska babonájában. Lehet, hogy a szeme tényleg parás, de nem érdekel; csak még egyénibbé varázsolja. Belenéztem a hüttőbe, ahol találtam tejet, amit egy kis edénykébe öntve odaadtam a macskának. Derűs tekintettel figyeltem, ahogy lefetyel. Cuki. Megnéztem a nyakörvén a nevét, mert őt is hívnom kell valahogy! Nincs igazam? Hmm... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem döbbentem meg a nevét elolvasva. A cicus neve: Lucifer. Háát... Meg kell hagyni eléggé találó nevet tudott a doki neki adni.

- Nos, Lucifer, ízlik a tejci? - kérdeztem tőle, miközben elmélyűlten simogattam. Dorombolása jóleső érzéssel töltötte el szívemet.

- Nem ártana megfogadnod a tanácsaimat... Sok ember életét mentenéd meg azok által... - csendűlt fel ismét a hang, mire a szívem kihagyott pár másodpercet.

- Már megint TE!? Most már kezd elegem lenni ezekből a burkolt "tanácsaidból"! Mondd ki nyíltan, ne beszélj rébuszokban! Előszőr is ki vagy, mit akarsz tőlem? - toporzékoltam mérgemben, mire Lucifer ijedten szaladt el tőlem.

- Túl sokat beszélsz, s kérdezel… Most mennem kell…

- Várj még! Válaszokat akarok! Mi ez az egész? - kérdeztem kétségbeesve, de válaszokat most sem kaptam.

Próbáltam visszaemlékezni milyen tanácsok hangoztak el a hangtól, de mindig csak azt sugalta, hogy meneküljek, mentsem az életemet. De miért? Mitől kellene tartanom? Nem értem... Lehet beszélnem kellene valakivel a hangról? Hm... Senki sem hinne nekem, ráadásul akik hangokat hallanak azok előbb-utóbb elmegyógyintézetben végzik. Azt pedig nem kockáztathatom meg!

- Nem. Vagyok. Őrűlt! - győzködtem magam hangosabban a kelleténél. Még örültem is annak, hogy egyedül vagyok a házban. Megtáztam a fejem és folytattam ütyködésem a konyhában. Nem szabad hagynom, hogy a hang kétségbeejtsen!
Miután sikeresen elkészítettem a kaját, megkerestem és játszottam még egy kicsit a macsekkal.

Ajtócsapódásra lettem figyelmes. Gyors a bejárati ajtóhoz szaladtam.

- Doki, megjöttem! Bocs, de kicsit elcsúszott a... - fordult felém Mason, mire félbehagyta a megkezdett mondatát.

- Mi csúszott el? - kíváncsiskodtam. Vajon hol lehetett eddig?

- Oh! Hát persze! Te is itt vagy. El is felejtettem. - húzta össze a szemöldökét. - Na mindegy. Ha a doki megjön mond neki, hogy a szobámban leszek.

- Várj! - mentem utána. - Miért bánsz velem így? Mit csináltam, hogy utálsz?

- Utállak? - torpant meg. Lassan felém fordult. - Igen. Igazad van! Utállak!

- Ez nem válasz! Adj legalább valami magyarázatot, ennyit igazán megérdemlek!

- Igazán!? Akkor kezdheted is! Hallgatlak! - fonta össze maga előtt a kezeit.

- M-miről beszélsz? - dermedtem le. Mivan!?

Ajtócsapódás.

- Fiatalok, megjöttem! - hangzott fel a kedves hang.

- Nem értesz te semmit! Ez az igazi probléma! - mondta halkan, majd maga után csapta szobája ajtaját.

Most meg mi volt ez az egész? Nem értek én már semmit! Lassan haladtam lefelé a lépcsőn, hogy köszöntsem a dokit.

- Heló, doki! - köszöntem, mire felém kapta a fejét.

- Na végre valami életjel! Már azt hittem megöltétek egymást. - viccelte el a dolgot, vagy, talán komolyan gondolta..?

- Háát... Nem sok kellett hozzá. - mondtam magam elé motyogva.

- Tessék? - kérdezett vissza.

- Semmi. Csináltam vacsorát. - mondtam mosolyogva.

- Ó! Fantasztikus. Akkor szerintem együnk is! - jelentette ki vidáman. - Ha megkérhetlek szólnál Masonnek is? - kérdezte meg óvatosan.

- Nem is tudom... - gondolkoztam el. Az előbbi veszekedésünket nézve nem lenne kifejezetten jó ötlet, viszont... ezzel a gesztussal is meghálálhatom a dokinak, hogy itt lehetek. Meg aztán, vkinek kezdeményeznie is kell, ahoz, hogy béke legyen. - Rendben van! Szólok neki. - mondtam, mire egy biztató mosolyt kaptam vissza.

- Ez a beszéd! - kacsintott rám, majd bement a konyhába.

Lassan mentem fel az emeletre, mikor Mason ajtajához értem kis időre megtorpantam. Megráztam a fejem, amiért ilyen gyerekesen viselkedem, és bekopogtam. Mivel nem hallottam semmit, ezért kinyitottam az ajtót. Ami pedig a szemem elé tárult azt a hátralevő rövid kis életemben soha, de soha nem fogom elfelejteni...