Út a halhatatlanság felé #1

30. fejezet

Egészen a kórházig rohantam. Az épület elött megálltam, hogy egy kicsit kifújjam magam. Mégsem ronthatok csak úgy be lihegve, mint egy félőrül... Lecsillapodva vonultam végig a folyosókon, majd higgadtnak tűnve léptem be egyenesen Viki anyjának szobájába. Szerencsémre pont ébren volt.

- Jó napot! Hogy érzi magát? - kérdeztem meg illendően.

- Jó napot! Kicsit még gyengén. Ismerjük egymást? - kérdezte meg, mire döbbenten tekintettem rá.

- Igen. A lányán, Vikin keresztűl. - mondtam neki fáradtan.

- Hogy mi!? Elnézést kérek, de bizonyára összetéveszt valaki mással. Nekem nincsen lányom. - mondta el teljes nyugodtsággal.

- Na ne szórakozzon velem! Ennyire félti tőlem a lányát, hogy le is tagadja? - jöttem dühbe.

- Nem tudom miről beszélsz... - kezdett bele, mire közbeszóltam.

- Van bizonyítékom, szóval ne tettesse a tudatlant! - vágtam hozzá erélyesen.

- Velem így senki sem beszélhet! - szólt vissza ő is jóval hangosabban, mint eddig. A gépek pittyegése felgyorsult, mire egy orvos lépett be sietve.

- Mi történt? - kérdezte felém nézve, így a lehető leggyorsabban válaszoltam, megelőzve a beteget.

- Semmi! - vágtam rá, majd Vikire gondolva még hozzátettem: - Csak egy kicsit felzaklatta magát.

- Megkérem, hogy a mai napra legyen szíves távozni! - nézett rám komolyan az orvos, majd megkezdte a szükséges vizsgálatokat.

A kórházból kilépve olyan pocsékul éreztem magam, mint még soha. Nem értettem semmit és ez kezdett nagyon de nagyon zavarni. Legszívesebben kirohannék az egész világból! Mégis mi ez az egész? Csak rohantam és rohantam, nem tudom merre tartok, de nem is érdekel. A lábaimra bízom a döntést. A suli elött állva eszméltem fel.

- Hát persze! - csaptam a homlokomra. A barátnője biztos fog tudni valami magyarázatot adni erre az egész érthetetlen helyzetre.

Az iskola folyosóin végighaladva kerestem utolsó kapaszkodóként a lányt, remélve, hogy ő talán tud nekem segíteni. Ha mégsem, akkor nem tudom mihez fogok kezdeni... Nem számít! Most csak egyenlőre erre az egyre kell koncentrálnom. A többit majd utána...

A harmadik emelet folyosójának végében találtam rá a lányra. Kérlek, kérlek, kérlek! Legalább te ne... Magamban fohászkodtam, hogy ez az egyetlen egy dolog összejöjjön az életemben...

- Elnézést! - szólítottam meg, mire felémkapta a fejét.

- Igen? - kérdezte meg egy kicsit mogorván. - Mit akarsz?

- Nos... Háth.. Khm.. - ügyetlenségem láttán a lány ráunt a várakozásra és elsétált mellettem.

Már a folyosó feléhez közelített, mire felfogtam, hogy mi is történt. Gyors megráztam a fejem és egyből utánairamodtam.

Hogy lehetek ekkora szerencsétlen?! Az utolsó mentsváram. Erre én ostobán nekiállok dadogni meg mekegni, mint valami nem is tudom..!
Ááá! Biztosan a diliházban fogok kikötni, ha így folytatom tovább...

- Hé! Várj már! - kiabálok utána mikor már csak cirka két méter távolság van köztünk.

- Nos? Kibököd végre, hogy mit akarsz, vagy tovább rabolod az időmet? - kérdezte türelmetlenül.

- Lehetne, hogy egy nyugisabb helyen beszéljünk? - kérdeztem meg idegesen a minket körülvevő szempárok keresztüzében. Alapjáraton nem zavarna a sok kíváncsiskodó tekintet, de jelenleg igencsak kellemetlenül érint.

- Legyen... - sóhajtott fel. Gondolom neki is feltűnhetett a körénk összegyűlt kisebb tömeg.

Szép lassan megindult az egyik irányba, de pár lépés megtételével visszafordult; majd látva mozdulatlanságom, egyik szemöldökét kérdőn nézett rám.

- Akkor most jössz vagy sem? - kérdezte meg unottan. - Nem érek rá egész nap!

- P-persze, hogy jövök! - mondtam, majd beérve őt haladtunk tovább.

A suliból kiérve egy közeli parkba mentünk, ahol leültünk egy padra.

- Nos? Miről akartál velem beszélni? - kérdezte meg komoran.

- A barátnődről, Vikiről. - tértem egyből a tárgyra. Lesz ami lesz!

- Vikiről? - döbbent le, bennem pedig a remény szikráját ültette el. Talán majd ő választ tud adni...