Út a halhatatlanság felé #1

21. fejezet

*az apa szemszöge*

Na végre! Ezzel is elkészültem... - örültem meg. Sikerült gyorsan elvégeznem ezt a munkát is. Nem nagyon szeretem ezt csinálni, - sőt egyenesen utálom - de nincs más választásom... Muszáj. Ez az egyetlenegy esélyem van... Elmélkedésemből léptek zaja ébresztett fel, ami csak egyet jelentett...

- Hogy van a kedvenc könyvelőm? - kérdezte meg nyájasan. Mintha nem tudná...

- Szokásosan. Meddig kell még maradnom, főnök? - a hangom közönyt tükrözött. Tudtam a válaszát. Mindig ugyanaz...

- Ami azt illeti... Örömömre szolgál a munkája, viszont hamarosan eljön a búcsúzás pillanata... - mondta örömmel vegyes szomorúsággal.

Ez nem a megszokott rizsa. Talán van még esély..? Hazamehetek! HAZA! El sem tudom hinni...

- Valóban? Nem akar megint átejteni ugye? - voltam egy kicsit gyanakvó. Elvégre nála sosem lehet tudni - márcsak a természetéből fogva sem...

- Nem. Ugyan, Samjuel! Hát nem ismer engem? Nem tennék én magával ilyet, nem hitegetném fölöslegesen! - mondta hamiskás mosollyal az arcán. Na persze!

- Mikor? - tértem egyből a lényegre.

- Ami azt illeti egy kicsit még várnia kell. Addig is szeretném, ha előre dolgozna... - mondta most már szétterülő mosollyal az arcán.

- De ez természetellenes! Ilyet nem lehet...

- Én mondom meg mit lehet és mit nem! Értve vagyok!? Egyenlőre az én kezemben van az életed, ezt ne felejtsd el! - dühöngött, s az egész helység csakúgy remeget tőle... - Ennyit akartam. Láss neki! - vetette oda nekem. - További jó munkát! - azzal elment.

Nekiláttam a munkának. Ennek rossz vége lesz! Tudtam. Nem lehet csak úgy játszadozni ezzel... Nem is sejthettem, hogy ez a rossz számomra egyenesen szőrnyű lesz...

Javarészt végeztem mára mikor Eduard belépett az ajtón. Ő a második a kedvencek listáján. Ő is ugyanolyan könyvelő mint én. Majdnem egyszerre érkeztünk. Ő elöttem érkezet kb. egy nappal. Azóta nagyszerű barátokká váltunk. Neki köszönhetem, hogy sikeresen át tudtam vészelni ezt az egész cirkuszt... Mesélte, hogy van neki egy fia, aki mellesleg a lányom korosztálya... A neve Mason, azt hiszem... Sajnos ő itt fog maradni. Nem mehet haza...

- Tomkins. - köszöntöttem a  formaságokat követve.

- Benett. - köszönt vissza, viszont ő nem bírta tovább és elnevette magát. Ennyi kellett és én sem bírtam tovább. Együtt nevettünk, míg a végén nehézségek árán, de sikeresen abbahagytuk.

- Én már végeztem mára. Gondoltam megkérdezem, nincs-e kedved velem tartani. Szeretnék egy kicsit sétálni... - kérdezett meg.

- Már hogyne lenne! Indulhatunk is. - örültem meg az ötletnek.

- Hm... Látom egész belelkesültél... - nevetett fel.

- Még szép! Alig tudok a munka miatt... - mondtam kis szomorúsággal a hangomban. - Nem értem miért dolgoztat ennyit...

- Nem tudod? - fonta fel a szemöldökét Eduard.

- Mit kellene tudnom?

- Hát, ami azt illeti lehet még korai lenne...- kezdett el viszakozni, amit nem hagytam neki.

- Mostmár el kell árulnod, mert kíváncsivá tettél!

- Legyen! - mondta ki hangosan inkább magának, mintsem nekem. Vett egy nagy lélegzetett, aztán magabiztosan belekezdett. - Tudod, azért dolgoztat téged ennyire, mert hamarosan hazatérhetsz...

- Komolyan!? - csillant fel a szemem.

- Ne vágj közbe, kérlek!

- Rendben. Bocsánat.

- Mint azt már az előbb említettem, azért dolgoztat, mert hamarosan hazatérhetsz. Bevallom hiányozni fogsz...

- Te is nekem! Sosem foglak elfelejteni. Jó ember vagy! Bárcsak előbb találkoztunk volna...

- Igen. Jó lett volna. Szeretnélek megkérni vmire...

- Mondd csak! Ki vele! - tettem a vállaira a kezemet.

- Ha visszatérsz... Kérlek keresd meg a fiamat... Mondd meg neki, hogy mindig is szerettem, és mindig szeretni fogom. Mondd csak azt, hogy régi barátok voltunk. Megteszed nekem?

- Persze! Viszont mi is a neve a fiadnak? Nem emlékszem rá pontosan...

- Mason. Mason Tomkins. Köszönöm. - ölelt át.

- Nincs mit. Te is megtennéd értem... Viszont menjünk, mert holnap folytatnom kell a munkát...

- Az ugyan nekem is furcsa, hogy már hónapokkal előrébb jársz a kelleténél... Mindig csak egy héttel kell előrébb szokott lenni, hogy ezzel kisegítsd az utódodat... Természetellenes ez a siettség.

- Nekem mondod!- csattantam fel idegesen.

- Hány hónappal jársz előrébb?

- Ami azt illeti... Úgy 11-el.

- Ilyen nincs!!! Ez MEGŐRŰLT!!! Ennyire melege lenne itt? - borult ki teljesen.

- Hát mondjuk... Ami igaz az igaz, tényleg szörnyen meleg van... - vittem át poénba a dolgot, hogy jobb kedvre derítsem.

Rámnézet és erőteljes hahotázásban tőrt ki. Én is vele együtt röhögtem.

- Na! Nyugodj már le, mert a végén itt fogsz elpatkolni a nevetésben. - mondtam neki, mire még ennél is tovább fokozódott "rohama" - bevallom nem tudtam, hogy lehet ezt a helyzetet fokozni, de neki sikerült.

- Te... Szemét... - mondta a könnyeit törölgetve.

- Én szemét? Miért mondod ezt drága barátom?

- Hogy miért? Tudod te azt nagyon jól! Nade induljunk sétálni, mert nem érünk vissza kapuzárás elött...