Út a halhatatlanság felé #1

9. fejezet

Aznap még volt egy csomó óránk. Sarah információkat gyűjtött az új srácról. Ez is a terv részét képezte... Kiderült róla, hogy nem is lakik olyan messze tőlünk. Na ezt jó tudni! Sokkal jobban éreztem magam ettől.

Mikor az összes óránknak vége lett, együtt mentünk el Sarahval - nem félreérteni.. - a cuccokért, és átöltözni. Mind a ketten melegítőt húztunk fel, amiben sokkal kényelmesebb mozogni. Mikor mindennel elkészültünk... a markunkban vihorásztunk, a terv végigvitele miatt. Nagy show lesz..! Hihihi. Már csak a díszvendégünk hiányzott.Megkerestük azt a jó kis búvóhelyet, és vártunk. Vártunk az újonc megérkezésére.

Már vagy 2 óra hossza is elmúlt, de még mindig nem érkezett meg. Mi pedig kezdtük megunni a várakozást a fa tetején. Igen.. a mi kis díszpáholyunk egy fa volt.  Eredetileg egy bokorba akartunk megbújni, de túl rizikós lett volna. Így maradt a közeli cseresznyefa. Még szerencse, hogy melegítőben voltunk, máskülönben nehezen ment volna a fáramászás. A nagy unalmat Sarah törte meg.

- Haj.. mikor jön már meg!? - a hangja kezdett panaszossá válni.

- Nem tudom, de ha így folytatja, akkor nem fogjuk tudni végignézni a mi kis tervünket. - motyogtam lemondóan.

- Háát... ami azt illeti... én már így is 20 perc késésben vagyok. - Nézett a karórájára töprengve.

- Sarah, ugye nem akarsz itthagyni egyedül? - kérdeztem szomorúan. Tudtam, hogy mennie kell, de... nem is tudom. Talán jobb is lesz így.

- Nem, dehogy hagylak itt! - mondta. De én láttam rajta, hogy muszáj lenne neki.

- Figyelj! Nem gond! Menj csak. - néztem rá bátorítón.

- Köszi, te vagy a legjobb! - ölelt meg meghatottan - már amennyire meg tudott ölelni fán. - Csak tudod... annyira kíváncsi lettem volna az arcára... - kezdte el.

- Nem fogsz semmiről lemaradni. - nyugtattam meg. - Majd levideózom neked. - mutattam fel neki a telefonom.

- Te tényleg szuper vagy! - vigyorodott el. - De tényleg nem gond?

- Na ebből elég! Mondtam, hogy nem. Tehát... két választásod van: vagy lemászol szépen a fáról... vagy én magam löklek le róla. Ha akarod hallani a véleményem, az elsőt választod... - adtam neki az ultimátumot. Erre mind a ketten elmosolyodtunk.

- Rendben van, ha tényleg nincs más választás...

- Nincs! - léptem fel határozottan.

- Akkor.. viszlát, és csak ügyesen! - köszönt el, miközben mászott lefelé. Majd földre érve körülnézett és intett nekem.

- Szia! - intettem neki én is.

Ott maradtam egyedül a fán. Még mindig várva a "nagy eseményre". Remélem hamarosan hazaérkezik, mert nemsokára nekem is haza kell érjek... S végszóra megjelent a célszemély. Bekapcsoltam a telefonomon a kamerát, majd drukkoltam, hogy semmit se vegyen észre a srác.

Éés... nem vette észre!!! Huhú. Telitalálat! Upsz... az egyik pont az ágyékát találta el.. ssssz... ez fájhatott. Hát az már biztos, nem lehet egy kellemes élmény ha vkit eltalálnak egy paint ball pisztollyal... Igen.. a terv a következő volt: összeszedtük a pisztolyokat, majd egy zsineggel rögzítettük. Amikor a kiszemelt áldozat - esetünkben az újonc - áthalad rajta beindítja a láncreakciót. Tudom nem vmi frappáns, de eddig ilyesmire nem volt szükség... A legvége pedig természetesen a "kölcsön kenyér visszajár" volt. A srác kétrét görnyedt, majd a szemét, amit rajtam is kipróbált a nyakába hullt. Még én is kezdtem megsajnálni szerencsétlent. De még időben emlékeztettem magam, hogy mit művelt velem.
A srác persze szitkozódott is bőven...

- Csak tudnám ki volt az az ostoba barom! Úgy ellátom a baját, hogy vissza akar majd menekülni az édesanyjába... - a többit már nem szeretném hallani sem. De hát kelletlenül is elkaptam egy kis foszlányát a többinek is. Kikerekedett szemmel néztem a szitkozódót. Olyan szavakat is használt, amiről én azt sem tudtam, hogy létezik... hát ez... nem is tudom... most valahogy öregnek érzem magam. A hirtelen bekövetkezett zajra nem készültem fel, és ilyedtemben leestem a fáról. Hát ez egy igazán nagy pechh volt. A srác az esésem következtében felmerülő puffanás miatt észrevett. Hurrá! Nincs elég bajom... most jöhet a leszidás is... Ekkor jutott eszembe a telóm. Igen.. ilyenkor is a telefonomra gondolok, mentségemre szólva: a telefon drágább, mint az életem... De hál' Istennek nem esett baja. Leállítottam a felvételt, majd zsebrevágtam.

Mikor észrevett dühös lett. Ez várható volt. Viszont valamit biztos, hogy láthatott, mert megváltozott az arckifejezése.  Odarohant hozzám, és az arckifejezése... ahh... én valahogy a sajnálat és... nem is tudom megfogalmazni, hogy még mit véltem látni.

- Nem esett bajod? - kérdezte aggódva.

- Nem. Kutyabajom. - jelentettem ki. Nem akarom gyengének mutatni magam. Főleg elötte nem.

- Biztos? Várjunk csak! Teee! Te intézted ezt az egész cirkuszt!? Hogy... - halgatott el hírtelen. Most meg mi baja?

Menekülj... Fuss.... Rohanj...

Nanee! Már megint a hang!! És pont előtte?! Ráadásul most rendes hangerővel. Mi van velem? Amióta csak megjelent ez a fiú, azóta hallok olyant, amit normál esetben nem hallanék... Mi ez az egész?