Út a halhatatlanság felé #1

22. fejezet

*Viki szemszöge*

Mikor reggel felébredtem már máshol voltam. Körülnéztem az ismerősnek tűnő szobában. Mindenhol egyhangú fehérség. Meghaltam? Nem. Tekintetem a monitorok felé vezettem. Ismét a kórházban vagyok... Nagyszerű... Húztam el a számat. Jobb lett volna, ha meghalok... Úgyse kellek senkinek sem...

Ezt te sem gondoltad komolyan! Ostoba kölyök! Örülj, hogy egyáltalán élsz még! - szidott le a hang.

A szívem hevesen vert. El sem hiszem, hogy visszatért hozzám! Visszajött! Tudom, fura, hogy egy hangnak - ami miatt azt hittem elment az eszem - képes vagyok ennyire örülni...

- Visszajöttél! Miért hagytál magamra!? - kérdeztem a végén már könnyezve.

Vissza.

- Ígérdd meg, hogy sosem hagysz már magamra!

Nem tehetem...

- Tessék!? De miért? - fakadtam ki hangosabban a kelleténél. Nagyon fájt, hogy ezt mondja nekem.

- Mit miért? - kérdezi tőlem egy hang a hátam mögül. Megfordulok. Ott áll előttem Dr. Jeferson. Ez most vicc? Nincs más orvos a kórházban?

- Öhm... Csak hangosan gondolkoztam... - mentem ki magam.

- Áá! Értem. Nagyon helyes! Áruld el kérlek, hogy mi a fészkes fenéért művelted ezt!? - vágott nagyon dühös arcot. Leült az ágyam melletti székre, és várta a válaszom. Csúcs. Ez is egy "szuper" beszélgetés lesz...

- Hajj... Jól van! Tudja... - kezdtem el a beszámolóm. - Így, ebben a káoszban nem tudok ott élni. Az anyámmal egy fedél alatt. - értem a végére. Huhh... llyen sem volt még! Nem szoktam ennyire nyíltan kiönteni a szívem... Ezt el is mondtam neki, amire meglepetésemre elmosolyodott.

- Hát igen. Ez aztán a zűrös élet. - mondta, majd rátette a kezét a vállamra. Kis gondolkodás után felcsillant a szeme. Se szó, se beszéd felpattant, majd kirohant az ajtón. Mi van itt? Valaki mondja már meg nekem, hogy mi ütött a dokiba! Biztos annyit panaszkodtam, hogy a végére sikerült teljesen becsavarintanom. Tudtam én, hogy nem szabad másnak elmondanom a bajaim... Mindenkinek megvan a sajátja. De nem, nekem muszáj másra tukmálnom! Jellemző! Na jól van. Most már saját magamból is elegem van!! Inkább alszom tovább... Oldalamra fekszem, majd lehunyom a szemem - legalábbis hunynám, de valaki beront az ajtón. Már aludni sem hagynak!? Tisztára őrültekháza!
Felültem és egy életvidám Dr. Jefersonnal találom magam szemtől szembe. Jó neki!

- Mi történt doki? - tettem fel automatikusan a kérdést.

- Miután elmesélted a történteket felötlött bennem egy ötlet... kimentem, - hát szerintem inkább kirohant - és felhívtam édesanyádat. - Tehát nem vette a fáradságot, hogy bent legyen nálam... - Ő is áldását adta.

- Minek is? - ennek a sok körítésnek a LÉNYEGére vagyok kíváncsi.

- Hogy odaköltözz hozzám! - kiált fel örömittasan.

- Ho-hogy miii!!?? 

- Tudod egyedül élek egy hatalmas házban...

- Csúcs...

- De nem kell aggódnod! Lenne társaságod...

- Egyre jobb...

Akkor ezt megbeszéltük! - csapja össze a kezeit lelkesen. Ez nem figyel, vagy nem akar? Nem akarok hozzáköltözni!! Már nem azért, de mégiscsak az orvosom...

- A cuccaidat anyukád összepakolja.

- Értem. - mondtam érdeklődéssel teli hangon. Már úgyis el van döntve, legalább ne legyek olyan hálátlan. Végülis segíteni akar... Habár ez számomra olyan, mintha elmenekülnék a problémák ellől.

- Apropó! Holnap már ki is kerülhetsz a kórházból. - tette hozzá komolyabbra véve a figurát.

- Oké. És... KÖSZÖNÖM!!! - öleltem át a "kissé" meglepett dokit, aki mire sikerült leküzdenie a hirtelen ötletem vissza is ölelt.

- Nincs mit megköszönnöd! Talán nem is fogod jól érezni magad nálam... - mondta elgondolkozva.

- Nem kell aggódnia! Tuti, hogy jobban fogom érezni magam, mintha otthon lennék. - mondtam felbátorodva.

- Van benne valami. - nevetett fel. - Viszont van egy feltételem. - vette komolyra a dolgot, amire nyeltem egy nagyot. - Ezentúl köteles vagy... - dobpergés - tegezni engem. - mondja kacsintva egyett. Háát... Nem tagadom. Iszonyatos nagy kő gördült le a szívemről...

- Oké... Ezt azt hiszem... meg tudom oldani... - makogtam ki a választ.

A doki annyira nevetett, hogy azt hittem menten leesik a székről. Most meg mi az ördög van? Nem értem...

- Látnod... Látnod kellett... Volna az arcod! - prüszkölte ki a választ a fel nem tett kérdésemre. Komolyan. Hogy viselkedhet így egy orvos!? Mondjuk... Még mindig jobb, mintha mogorva orvos lenne... De kérem, kicsit több komolyságot! Na jó! Ez még szerintem is túl elkényesztetetten hangzott... Vajon mások milyennek látnak?

- Köszönöm... szerintem is nevessen csak ki... - mondtam morcosan.

- Ne haragudj, kérlek! - hagyta abba a nevetést. Na! Bezzeg ilyenkor hamar abba tudja hagyni az ember a nevetést!

- Jól van! Nem haragszom. - mondtam előzékenyen.

- Viszont, tegezz csak nyugodtan. - mosolygott kedvesen.

- Haajj! Rendben.

- Akkor ezt tisztáztuk. Most mennem kell, de később még benézek! - mondta, majd sietősen távozott.

*másnap*

- Megérkeztünk! - mondta a doki, amint átléptük az ideiglenes otthonom ajtaját. Igen. A megbeszéltek szerint kiengedtek a kórházból. Anyát az incidens óta sem láttam - szép kis anya! Mondjuk azért jó lett volna megbeszélni a történteket, de neem, helyette inkább összepakolta a cuccaimat és leadta a dokinál. Annyi sem volt benne, hogy bekukkantson egy - nem is tudom - "csövi" idejéig... Ch.. - Nézz körül nyugodtan én addig felszólok neki, hogy megjöttünk... - mondta magamrahagyva egy hatalmas kérdőjellel a fejem fölött.

- Köszönöm! - mondtam utána, amit szerintem meg sem hallott. Fogalmam sincs kinek szól fel. Csak annyit árult el, hogy egy régi barátjának a gyereke is itt lakik vele - mellesleg ő is nemrég óta van itt. Kíváncsi vagyok rá; elvileg még nem tudja, hogy itt fogok lakni... Bár szívesen körbenéznék - a doki is ezt tanácsolta - de a kíváncsiságom győzött. Ott maradtam és vártam.

A lábaim kezdtek zsibbadni. Nem tudom mióta ácsorgok itt, mint vmi szobor. Már kezdtem volna feladni és elindulni körbenézni, mikor a lépcső felől lépteket hallottam...

Amikor megpillantottam Őt a szívem mintha kihagyott volna egy ütemet. De arcára nézve vissza is tértem a jelenbe. Arcán elsőnek a döbbenet, majd a harag körvonalai rajzolódtak ki.

- TEE!!??