Út a halhatatlanság felé #1

26. fejezet

Talán ezekből rájöhetek... A kezembe vettem, majd megfordítottam őket. Figyelmem először a képnek szenteltem. Egy boldog családot láttam rajta. Masont ábrázolta szülei körében. Maga a fénykép kissé összegyűrődött, megviselhette az idő múlása. Mindezek láttán felmerült bennem a kérdés: vajon most hol lehetnek a szülei? Ránéztem az ágyban fekvő srácra. Minél jobban igyekszem megérteni őt, annál inkább úgy érzem, mintha egyre messzebb sodródnék tőle. Valamiért vele kapcsolatban minden gondolatom, érzelmem zavaros. Ha választ kapok egy kérdésre, egyből felváltja azt száz másik. Hm... Ha belegondolok ez az egész elmélkedésem Masonnal kapcsolatban kezd kísértetiesen hasonlítani arra, amit a halálról és az élet értelméről való filozofálásom során tapasztalok... Most a levélre réved tekintetem. Tudom. Tudom, hogy nem lenne szabad elolvasni mások személyes levelét.., de az ördögbe is, én is csak ember vagyok! Így kíváncsiságomnak eleget téve el kezdem olvasni.

Kedves Mason!

Hallottam meg akartál látogatni. Ha ezt a levelet olvasod meg is tetted. Remélem nem haragszol meg, de nem szerettelek volna látni téged a történtek után... Meg szeretnélek kérni, hogy felejtsd el az eddigi napok eseményeit - én is így fogok tenni. Semmit sem jelentesz a számomra! Nem vagy nekem való! Remélem nem kerítesz nagy feneket ennek, és leszállsz végre rólam.

Miután elolvastam a levelet nem akartam elhinni azt, ami benne volt. Ezt hogy? Én... Nem írtam ilyet soha Masonnek. Akkor még azt sem tudtam, hogy hogyan is hívják őt! Miért tettem volna? Vagy... Várjunk csak! Ugye nem... ANYA!? De hát miért? Nee... Tehát ezért viselkedett olyan furcsán azon a napon! Most aztán mihez kezdjek? Hogyan magyarázzam meg Masonnek ezt az óriási "félreértést"? Vajon hinni fog nekem? Az biztos, hogy sohasem bocsátom meg ezt anyának! Mégis mit képzelt? Hogy nem fog kiderülni? Ch... Jellemző. Remélem, hogy Mason megérti majd a helyzetet és minden visszakerül a rendes kerékvágásba.

Lepillantottam édesen szuszogó alakjára. Ahw. Még így megsebzetten is olyan aranyos! Nem vagyok méltó, hogy lássam őt ebben a helyzetben.

Mintha megérezte volna az időző tekintetem rajta, lassan kinyitotta szemeit. Felpillantott rám és...

- Te meg mit keresel itt!? Menj ki a szobámból! - utasított ki.

- Én... Mason ez... Ez egy hatalmas félre... - kezdtem el dadogva magyarázkodni.

- Ez meg mit keres nálad!? - pillantott le a kezeimben tartott levélre, amit azon nyomban ki is kapott a kezemből.

- Mason... - kezdtem, de ismét félbeszakított.

- Tünés. - mondta alig halhatóan.

- Tessék!? - néztem rá immáron könnyes szemekkel.

- TŰNÉS A SZOBÁMBÓL! - ordított rám, mire zokogva elhagytam az említett helyiséget.

Azonnal a szobámba rohantam. Az ajtót becsukva magam mögött csusztam le a szőnyegre. Arcom kezeimbe temettem és magamban azon kezdtem el töprengni, hogy most hogyanis tovább. Mihez kezdjek? Majd hirtelen ötlettől fogva papírt és tollat fogtam a kezembe és írni kezdtem...

Miután végeztem legalább kétszer is végig olvastam, mire késznek találtam. Ezután fogtam a holmiaimat és összepakoltam. Lehet, hogy ezzel elkéstem, de tudom, hogy helyesen cselekszem, legalábbis remélem...

Amikor kiléptem a volt szobámból, már két levelet tartottam a kezemben, plussz a böröndömet. Egyik levelet becsúsztattam Mason szobájába, majd lesétálva a lépcsőn a másikat a konyhába vittem, amit az asztalra tettem le. Felhúztam a cipőm, majd ismét megfogva böröndöm elhagytam a házat. A házat, ahol nehéz pillanatomban menedékre leltem.

Hazafelé indulva sok minden kavargott a fejemben. Hirtelen felindultságból határoztam úgy, hogy számon fogom kérni anyámon ezt a különös viselkedését, de most lenyugodva nem látom értelmét neki. Nincs szükségem egy újjabb vitára. Mára már elég volt ennyi. Ugyanakkor még mindig hajt a kíváncsiság, hogy vaion mi vehette rá erre az egészre őt. Nem értem ezt a fajta viselkedést. Sosem csinált azelőtt ilyeneket! Most mi változott meg? Muszáj lesz ezt az egész ügyet megbeszélnünk. Tiszta vizet kell végre öntenünk a pohárba!

A bejárati ajtóhoz érve megtorpantam. Most mit csináljak? Csengessek be? Nem lenne az túl szánalmas? Elvégre ez az én otthonom is... Menjek be csak úgy? Hm... Nehéz, látszólag pedig olyan könnyűnek tűnik, és úgy néz ki, mintha bolhából csinálnék elefántot... De lelkileg, ebben a helyzetben nagyon nehéz. Lehet, hogy nincs is itthon. Akkor viszont meg kell őt várnom. Az utcán csak nem várhatok! Erőt vettem magamon és benyitottam, ami meglepett, nem hittem volna, hogy nyitva lesz az ajtó. Sebaj. Ezek szerint mégiscsak itthon van.

- Anya! Megjöttem. - mentem egyre beljebb. Semmi. - Anya! Merre vagy? - kérdeztem meg. Itt kell lennie valahol! Nyitva volt az ajtó! De hol...? Kis keresgélés után megtaláltam...