Út a halhatatlanság felé #1

20. fejezet

Bemenekültem a fürdőbe...Kutattam valami éles után, bármit ami megfelel a célnak mégpedig annak, hogy kárt tegyek magamban. Nem akartam érezni. Meg akartam halni… Senki sem szeret, nem vagyok fontos... Anyám megcsalta aput, aki még azt a rohadt telefont sem hajlandó felvenni, az a személy, akibe akaratom ellenére beleszerettem nincs itt mellettem és gyűlöl engem - azt sem tudom mit vétettem ellene, hogy így bánt engem... A borotvámból nagy nehézségek árán ki tudtam halászni az egyik pengét. Ki hitte volna, hogy ennyire nehéz feladat? Amit eddig olvastam mindegyiken úgy írta, hogy: kikaptam a borotvám pengéjét... Vagy csak én nem értek az ilyesmihez? Nade ezt hagyjuk is! Nem ez a lényeg...

Mikor a penge a bőrömhöz ért felszisszentem az érzéstől. Csak... Meghalni... A könnyeim ismét utat engedtek maguknak. A csuklómból dőlt a vér, felvágtam az ereimet. Először ugyan kis vágást akartam, de végül is - mivel nekem már mindegy - mélyen érinkeztettem a vékony felületen. Igen... Csakhogy én hülye arra nem gondoltam, hogy nem bírom a vért... Ismét lenéztem a csuklómra, amiből csak úgy ömlött a fémes ízű nedű. Mielőtt elvesztettem volna az eszméletem még eljutott egy éles kiáltás hangja, amely kétség kívűl anyutól származott. Mi történt ez után? Nem tudom, de ami biztos, mikor újra kinyitottam a szemem már máshol voltam...

*Mason szemszöge*

•Reggel•

Alíg vártam, hogy bemenjek hozzá. Gyorsan elkészülődtem, majd egyből indultam is, viszont amire nem számítottam, az egy felém szaladó doki volt, aminek eredményeként sikeresen "karaboloztunk".

- Hova ez a nagy siettség, doki? - kérdeztem meg, mikor sikeresen össze tudtam kaparni magam a földről.

- Vikit keresem. Nem láttad valahol Mason? - a hangjából jövő idegesség kezdett engem is nyugtalanná tenni. Miért tőlem kérdezi? Nem ismerek semmiféle Vikit. Hacsak...

- Nem. Miért kérdi? - próbáltam nyugodt maradni.

- Mert eltűnt... A cuccaival együtt gondoltam hátha nálad... - ennyit hallottam a doki beszédéből, egyszerűen nem tudtan felfogni...

Miért ment el? Hogy hagyhatott itt!? Minden szó nélkül! És én pedig... Egészen a szobájáig rohantam, nem vettem tudomást a külvilágról. Úgyis tudom mit gondolhattak rólam: íme utat egy újabb rohangáló őrűlt...\ valaki hívja az elmegyógyintézetet itt van az egyik páciensük... stb. Nem érdekelt. Odaértem az ajtóhoz és berontottam rajta mint valami eszelős. Nincs itt. Hirtelen minden erőm elszállt. Lerogytan az ágyára, de ekkor valami zörgés ütötte meg a fülem. Csak nem.. Áltam fel gyorsan. De igen. Egy levél volt az ágyra helyezve. A nevem szerepelt rajta. Talán van esély, még nem veszett el semmi... Viszont ez a levél felbontásával örökre elúszott messzi vizekre. Reményekkel teli nyitottam fel, s összetőrten szaggattam szét...

Kedves Mason!

Hallottam meg akartál látogatni. Ha ezt a levelet olvasod meg is tetted. Remélem nem haragszol meg, de nem szerettelek volna látni téged a történtek után... Meg szeretnélek kérni, hogy felejtsd el az eddigi napok eseményeit - én is így fogok tenni. Semmit sem jelentesz a számomra! Nem vagy nekem való! Remélem nem kerítesz nagy feneket ennek, és leszállsz végre rólam.

Egyszerűen nem értettem ezt a levelet. Miért ír nekem ilyet? Próbáltam valamiféle racionális magyarázatott találni, de az aláírás mindent megmagyarázott...  Nem kellek én neki! Pedig... Én hülye még szerelmet akartam neki vallani...  Viktória Benett. Régen mindent megtettem volna ezért a névért... Nade ebből már nem eszik. Összetíptem a levelet és visszasiettem a saját szobámba. Felmentem Facebookra és gyors kikerestem Vikit, miután végre sikerült ráírtam.

Én: Szia, csak annyit szerettem volna, hogy vettem az adást és egyetértek veled. Ezennel végeztünk egymással... Tudod. Azért jobban örültem volna, hogyha egyenesen a szemembe mondod, amit gondolsz rólam, de nem, te nem ezt csináltad! Ahhoz gerinc is kellett volna, de mint látom neked nincs olyanod. Ch.. Jellemző, egy elkényeztetett kiscsajra... Csak ennyit akartam. Plusz, ha nem akarsz összetűzést, akkor messze elkerülsz engem a suliban. Ennyi. Csá!

Jól tudom, hogy ez nem volt szép dolog, de ő is ugyanazt tette velem. Csak játszott az érzéseimmel... Vártam, kíváncsi voltam mit fog visszaírni, mert pont fent van ő is. Látta. Naa? És semmi. Nem reagált, sőt le is lépett. Csalódottan léptem le én is. Nem is értem miért érzem így magam... Talán azért, mert a szívem mélyén reménykedtem benne, hogy valami félreértés az egész és mindent megmagyaráz... Hát ez kész! Na mindegy. Fracba! Nem, dehogyis mindegy! A kezeimbe temettem az arcom. El akartam rejteni feltörekvő könnyeimet. Fájt. Kicseszettül fájt!