Út a halhatatlanság felé #1

29. fejezet

Abban a pillanatban, amikor hozzám ért az a hideg keze... Egyszerűen elájultam, de előtte még mintha hallottam volna azt, hogy "elkéstél". Mikor felébredtem valahogy máshogy éreztem magam. Körülnéztem, mire realizálni tudtam a helyzetemet. Egy másik kórteremben vagyok egy ágyon fekve. Mivel már jól voltam rögtön ki is keltem az ágyból és Viki anyjának a szobájába mentem át. Reménykedtem benne, hogy ott találom őt. Elvégre is az édesanyja... Csalódottan konstatáltam, hogy nincs a helyiségben. Leültem az egyik székre. Tenyereimbe temettem arcom. A tegnapi történések... Az a valami... Villámgyorsan odaszaladtam az ágyhoz és bekukkantottam alá. Semmi. Lehet, hogy csak képzeltem az egészet? Dehát... Még mindig érzem azt a hideg érintést, azt a pontot, ahol a keze a bőrömhöz ért. Mintha még mindig ott lenne rajtam... Vagy lehet, hogy csak halucináltam az egészet? Lehet kezdek megbolondulni?

- Khm... - hallottam meg egy hangot felettem.

Rögtön feltápászkodtam, "kicsit" kellemetlenül éreztem magam, mivel mégiscsak egy beteg ágya alatt voltam...

- Elnézést doktor úr! - kértem bocsánatot a helyzet miatt.

- Hm... Maga a beteg egyik hozzátartozója? Esetleg a fia? - kérdezte tőlem komolyan.

- Öhm... Nem éppen... - mondtam meg őszintén.

- Értem. Mégis mit keres itt? Talán eltévedt? - nézett rám összehúzott szemöldökkel, miközben gyanúsan végigmért.

- Nem! Csak várok valakit. - adom meg neki a választ.

- Tehát vár valakit... Esetleg a beteg valamely hozzátartozóját? - kérdezte tőlem, miközben a dossziéjában lapozgatott.

- Pontosan. - adtam meg a választ.

Nem értem. Elméletileg az orvosok nagyon tanultak, de eddig - Dokin kívűl - mind akivel találkoztam olyan ostobának tünnek... Például bemegyek, mint beteg egy körzeti rendelőbe. Sorra kerülök, tiszteletteljesen köszönök a doktornak, gyorsan elmondom a panaszaim, mire ő csak hümmög. A tünetek felsorolásának végeztével várom, hogy csináljon valamit, vagy legalábbis mondjon valamit. Erre kinyitja a száját és mit kérdez meg? Hát azt..., hogy mi a panaszom. Igen... Kiábrándító! Olyannyira, hogy ha egy hajléktalan hallaná ezt a haját tépte volna szerencsétlen... És rájuk bízzuk az életünket... Ennyi erővel elmehetnék én is doktornak... Plusz az is hozzátartozik a történethez, hogy meg sem vizsgált! Felírt valami gyógyszert aztán ennyivel le vagyok zárva. Szerencsére nem vagyok gyakran beteg... Na de elkalandoztam a történettől!

- A beteg dossziéjában nincs szó arról, hogy lenne neki valamilyen hozzátartozója... Legalábbis a férjét leszámítva, aki Németországban dolgozik. - mondta az iratokból felpillantva.

- Van egy lánya is! Hogyhogy nem tudják? Elvégre az ég szerelmére a lánya volt az aki rátalált! - akadtam ki.

- Miről hadovál itt össze-vissza? - értetlenkedett. - A jelentésben az áll, hogy az egyik szomszédja talált rá. - mondja el nekem tényszerűen. Tisztára olyan érzésem van tőle, mintha egy bűnügyi filmben lennék...

- Ez nem igaz! Miért hazudik nekem? - lettem egyre idegesebb és dühödebb is.

- Nézd, fiacskám. Nem hazudok... - kezdte, de közbeszóltam, vagyis inkább leordítottam...

- Nem vagyok a "fiacskája"! - üvöltötten. - Úgyhogy legyen szíves végre igazat mondani! Nehéz!?

- Nem tudom miket hadovál itt nekem össze-vissza, de ezt a hangot senkinek sem engedem meg! Én egy köztiszteletben álló személy vagyok... -  kezdte el, de most is félbeszakítottam.

- Akkor cs*ssze meg! Viszlát! - rohantam ki nemcsak a teremből, hanem a kórházból is egyaránt.

Egyenesen "haza" mentem. Doki szerencsére már otthon volt. Érkezésemre felkapta a fejét.

- Miért vagy ilyen ingerült? - kérdezte döbbenten.

- Csak. Rühellem az orvosokat. - mondtam mérgesen.

- Azért remelem, hogy engem nem... - nevetett közben a tarkóját vakargatta.

- Nem. Maga tiszteletbeli kivétel. - mosolyogtam, mire felnevettett és összeborzolta a hajam.

- Ezt jó hallani! - csillant fel örömében a szeme. - Elmeséled, hogy mi történt? - kérdezte komolyan.

- Az, hogy... - mindent elmeséltem, mire csak hümmögött.

- Jól érzed magad? Hallottam, hogy elájultál a betegszobában... - kérdezte meg aggódva.

- Persze! - vágtam rá. - De ez most nem számít! Mondja, Doki figyelt az előbb? - kezdtem mérges lenni.

- Természetesen. De azt az asszonyt nagyon jól ismerem és biztosítanak, hogy nincs neki gyermeke. - nézett komolyan a szemembe.

- De hát... Maga is ismeri Vikit! Ő is itt lakott egy ideig... - kezdtem el teljesen zavartan, a dühömmel küszködve, de félbeszakított.

- Érdekes. Nem ismerek semmiféle Vikit. Biztos, hogy jól érzed magad? Lehet, hogy a fáradság teszi... Pihenj le  egy kicsit! - hadarta el.

- Nem! Nem vagyok fáradt és jól érzem magam! Látni akarom Vikit! - ordítottam amivel a frászt hoztam rá, de nem törődve vele rohantam ki a házból egyenesen oda, ahol választ kaphatok erre az egész helyzetre...