Út a halhatatlanság felé #1

13. fejezet

Húha! Ez biztos nem egy szokványos bokaficam, sőt már ebben sem vagyok biztos... Látom meg a bokámon lévő sérülést. Teljesen lesápadtam. A ficam nem ilyen!

A bokám belilult, fel van duzzandva. Viszont ami nem olyan feltűnő, de emiatt rögtön kiszúrtam az egy mély vágás volt. Az alján pedig megláttam az apró fehér csíkot. A csontomat! Mi a ..? Odanyúltam.

- Au au au! - kiáltottam fel hangosan. Jó. Most szépen megnyugszunk! - mondtam magamban. Nem akartam megint rosszul lenni. De mi az ördög folyik itt? Nem volt semmi éles tárgy - még letört faág sem -, ami a vágást magyarázza. Ráadásul a fenébe is, kint a csontom! Jó, hogy fáj! Nagyon csúnya. Ki kellene tisztítani, mert kezd rosszabb lenni... Fogtam egy tiszta rongyot és bevizeztem. A rosszulléttel küzdve el kezdtem a sebet kitisztítani. Iszonyatosan fájt, és nem tudtam elnyomni egy sikolyt. Összeszorítottam a fogaimat. Hamarosan kopogásra lettem figyelmes.

- Jól vagy? - kérdezte ijedten a srác.

Nem tudtam megszólalni. Nem bírtam... 

- Hé! Kérdeztem valamit! - mondta egyre idegesebben. - Minden rendben?

Még mindig nem adtam magamról életjelet. Én.. én... mindjárt elájulok... Amit még utoljára hallottam az az, hogy valaki betöri az ajtót.

*a srác szemszöge*

Tegnap este, miután kiviharzott:

Nem hiszem el, hogy ezt műveltem! Tulajdonképpen mi a franc ütött belém? És a leggázabb az egészben, hogy a legszívesebben visszamennék hozzá, és... Kezd elmenni az eszem. Hisz ez csak egy elkényesztetett kiscsaj! Mit akarnék én tőle? Pont azt. Ennél pedig csak az a rosszabb, hogy meglátta a karomat. Meg akart szólalni, de leléptem. Idegességemben belebokszoltam a falba. Miért nem vittem egyszerűen haza? Persze az anyja is azt mondta, hogy jobban teszem, ha hazaviszem. De elintéztem annyival, hogy majd később... Ennek természetesen nem örült, de ez van. Ezzel majd ráérek később foglalkozni. Megágyaztam a díványon magamnak. Van másik szoba is, de inkább itt alszom, hátha szükség lesz rám. Még egy darabig ébren maradtam, de utána végül elnyomott az álom.

Reggel egy sikolyra ébredtem. Az Isten szetelmére mi a csuda történhetett? Aztán a vendégemre gondoltam. Gyorsan felrohantam. Ránéztem az üresen tátongó ágyra. Felkellt! Egyedül! Nélkülem... Hát már nincs is szükség rám? Lettem szomorú. De hát sikított! A fürdő... biztos ott van. Benyissak? Ne nyissak be? Vacilálltam. Be akartam, de zárva volt az ajtó.

- Jól vagy? - kérdeztem meg ijedten.

Semmi. Semmi nesz vagy valami életre utaló jel. Lehet, hogy már holtan fekszik a földön... Megráztam a fejem. Nem! Az nem lehet!

- Hé! Kérdeztem vmit! - mondtam egyre idegesebben. - Minden rendben?

Semmi. Nincs más választásom. Be kell törnöm az ajtót...

A látvány elég durva volt. A lány egy véres rongyot szorított a lábához. Ájult állapotba került. A karjaimba laptam és visszafektettem az ágyra. Kórházba kellene vinnem, de nem akarom. A kezében még mindig ott a rongy. Elvettem tőle a rongyot, amit még így is, alig engedett el. Lenéztem a lábára. Elég ronda a sérülése. Várjunk csak... néztem meg jobban. A bokáján egy mélyebb vágást vettem észre, aminek végén... Jesszusom! Az ott a csontja? Hogy nem vettem ezt eddig észre? Szegénykém, biztos nagyon megijedt. Eldőlt. Be kell vinnem a kórházba.

Az orvosok bevitték a sürgösségire, hogy alaposan megvizsgálhassák, közben az édesanyját is értesítették. Persze ki volt borulva. Mindenért engem okolt.

- Ha te nem lennél itt, akkor most ő sem feküdne itt a korházban! Minden a te hibád! Ezt sosem fogom neked megbocsátani, bármi is történjen! Hallod? SOHA! - szürte a fogai közül. Az utolsó szót már kiabálta.

- Na de kérem ez mégiscsak egy kórház! Legyenek szívesek kimenni, vagy lecsillapodni. - szólt oda nekük az egyik nővér.

- Természetesen. Ne haragudjon. - mondta a szipirtyó. Én mondom. Rendes házisárkány ez a nő. Jobb lesz vigyázni vele... még a végén megégek!

A nővér bólintott egyet, majd mikor megbizonyosodott arról, hogy nem esünk egymásnak elment.

- Ezt még nem fejeztem be. De most a lányom a fontos. - vetette oda nekem, és otthagyott.

Még egy darabig álltam ott, és a történtekről gondolkodtam. Mit csináljak? Várjam meg az orvost? De hát én nem vagyok senkije sem! Abban igaza volt az anyjának, hogy most a lánya a fontos... Vajon én lennék a hibás? Nem kellett volna az a szemetes akció. Végülis ha úgy vesszük tényleg én tehetek róla...

Épp indultam volna - semmi keresnivalóm itt -, mikor megjelent az orvos, aki megállított.

- Maga annak a fiatal lánynak a hozzátartozója, akit nemrég hoztak be a bokájával? - kérdezte meg bátorító mosollyal az arcán. Ez jól kezdődik...

- Ahm... igen. - hazudtam. - Mi a helyzet Dr. ... - nem tudtam végigmondani, mert nem tudtam a nevét. Ami azt illeti... a lánynak a nevét sem. Ez szép! Gratulálok magamnak. Bezzeg, ha nem úgy alakulnak a dolgok tegnap este.., már rég... hm.. hagyjuk!

- Dr. Jeferson. - mutatkozott be. Majd komolyan folytatta. - Előbb kellett volna behozni...