Út a halhatatlanság felé #1

18. fejezet

*a lány szemszöge*

Reggel arra keltem, hogy valaki rázogat. Felpillantottam és megpillantottam anyut.

- Na végre! Azt hittem sohasem fogsz már felébredni. Már vagy fél órája rázogatlak itt. - mondta nekem köszönés helyett.

- Szia anyu, örülök, hogy látlak! Hog vagy? - vettettem oda neki gúnyosan. Mi baja van már megint? Mostanában furán viselkedik. Mintha teljesen kicserélték volna...

- Ne pimaszkodj! Különben is gyere, hazaviszlek. - mondta sürgetőn.

- Haza? - döbbentem le.

- Igen. Haza.

- De hát... Az orvos... - kezdtem volna el, de félbeszakított.

- Nyugii! Elengedett. - mondta idegesen.

- Öhm... Oké. Akkor gyors felöltözök. - fogadtam el bizonytalanul. - Anya...

- Igen kicsim? Mi van már megint!? - fordult mogorván felém.

- Kimennél?

- Mi!?

- Tudod... Szeretnék felöltözni... - mondtam lényegretörően.

- Jaa... Persze. De előbb ezt aláírnád? - nyújtott felém valamiféle irományt.

- Mi ez? - kérdeztem gyanakvóan.

- Semmi különös, csak a szokásos kórházi papír, ami tartalmazza, hogy a mai napon elhagyod az épületet. - mondta szenvtelen hangon. Csak nekem tűnik úgy, hogy anya át akar ejteni? Na mindegy, lehet én vagyok túl gyanakvó mostanában...

- Ok. - írtam alá. - Na, mostmár felöltözhetek? - kérdeztem meg tőle kis éllel a hangomban.

- Igen. - mondta és ki is ment egyből. Ez aztán gyors volt.

Gyors felkeltem megfogtam a ruhámat, majd bementem a mosdóba és rendbeszedtem magam. Felöltözve és frissen léptem ki az átmeneti szobámba. Tudom. Most jön az, hogy minek kellett kiküldenem anyát, ha a mosdóban fogok felöltözni... Nos, mert egszerűen csak magányra vágytam. Vajon miért nem jött be elköszönni tőlem az orvosom? Nagyon furcsán kezdődik ez a nap... Gondolataimból anyu hangja térített ki.

- Kész vagy már?

- Igen! Megyek. - modtam sietve, majd gyorsan rendbeszettem magam után az ágyat. Kiléptem az ajtón. Odafordultam anyuhoz. - Indulhatunk. - mondtam neki.

- Rendben. Egy pillanat... - ment be a szobámba. Kis idő múlva visszatért és elindultunk hazafelé. Nem értettem, hogy minek sietetett, ha utána rá kellett várni, de nem is tettem szóvá neki. Egyszerűen már nem érdekelt más, csak otthon akartam már lenni...

Mikor hazaértem egyből a szobám felé vettem az irányt. Mikor beléptem az én kis "bázisomba" megkönnyebbülten felsóhajtoztam. Végre a saját szobámban lehettem! El sem merem hinni. Péntek révén 2 nap adatott meg nekem mindent bepótolnom. Felhívtam Saraht.

- Halló - szólt bele a készülékbe a legjobb barátnőm.

- Hali, én vagyok! - mondtam örvendezve.

-… - néma csend.

- Na!? Nehogy azt merd mondani, hogy eltellik pár nap és már fel sem ismered a legjobb barátnédat! - játszottam a sértettett.

- Viki!? Bocs. Nem ismertem fel a hangod! - mondta zavartan.

- Vettem észre! - morogtam bele a mobilomba.

- De tényleg! Sajnálom! Mivel tehetem jóvá? Bármit megteszek. Csak lökjed! - mondta a végét lazára fogva.

- Háát... - gondolkodtam el. Nem mindennap adatik meg ilyesfajta lehetőség az embernek

- Na, nyomjad!

- Hm.. Ezen még el kell gondolkodnom.. Egyenlőre viszont az is megteszi, hogy elhozod az anyagot.

- …

- Nem olyan anyagra gondoltam! Ne hagyatkozz mindig arra az átkozottul rossz fantáziádra! - még ilyet!

- Jaaa… Ok. Már azt hittem.. De gondolom tudod, mire gondoltam.

- Igen, Sarah tudom! De akkor hozod azt az átkozott tananyagot? - az esetleges félreértés miatt kiemeltem a tan szót.

- Persze! Mikor hozzam?

- Nekem mindegy. Amikor akarod.

- Akkor olyan 2 óra felé hozom is.

- Ránéztem az órára. Döbbenten vettem észre, hogy még csak 10 órát mutat a mutató.

- Rendben. Addig kitalálom mit kérjek tőled. - vigyorogtam gonoszan, de ezt telefonon keresztűl nem láthatta…

- Töröld le azt az ördögi vigyort a képedről!

- Honnan tudtad? - kérdeztem döbbenten.

- Ismerlek. Meg aztán, a te helyedben én is ezt tenném. - nevetett fel.

- Aham... Most már minden világos! Viszont most le kell, hogy tegyem. Pá!

- Csövi! - köszönt el ő is. Majd leraktam a mobilom.

Elmerültem a gondolataimban. Fel kellene hívnom aput! Csaptam a homlokomra. Biztos, hogy sokat aggódott értem... Már nyultam is újra a telefonomért. Tárcsáztam a számát.

~kicseng~

Kb. az 5. csengésnél beleszólt egy ismerős hang. De nem apué volt.., hanem a titkárnőé.

- Halló! - szólt bele.

- Halló! Öhm.. Beszélhetnék az apámmal? - kérdeztem zavartan. Azt megértem, hogy sokat dolgozik, de, hogy mindig a titkárnője vegye fel! Ráadásul könyörgöm, a MOBILJÁT!

- Ne haragudj, de most épp fontos dolga van. Sajnálom. Majd visszahív. Akarsz valami üzenetet hagyni? - kérdezte meg mézes-mázosan, amitől egyből ki is borultam.

- Igen. - mondtam magabiztosan.

- Rendben mondhatod! - mondta, miközben gondolom keresett valamit, amire felírhatja.

- Azt üzenem, hogy vegyen egy új mobiltelefont, mert úgy néz ki, hogy ezen csakis a titkárnőjét tudom elérni! - mondtam bele durván, majd mielőtt meg tudott volna szólalni, kinyomtam a telefonom, ezzel minden további beszélgetést kiküszöbölve.

Örültem a fejemnek. Tudom, hogy gonosz voltam, és durva is, de nem érdekelt! De most nem? Minek mobil, ha mindig más veszi fel helyette? Az pedig végképp fokozta a jókedvem, hogy ha most belegondolok, milyen fejet vághat a titkárnője... Muhahaha! Mintha egy kisördög veszett volna el bennem.