Út a halhatatlanság felé #1

16. fejezet

*a srác szemszöge*

Mikor reggel felébredtem elkapott az érzés. Hiányzik. Nem bírom ki! Egyszerűen látnom kell őt! Ebben a pár napban rá kellett jönnöm, kibírhaltatlan érzés, hogy nem látom őt. Még a munkahelyemen is észrevették a kollégák a hangulatváltakozásaim... Be fogok menni hozzá! - határoztam el gondolatban. Suli után - lesz ami lesz - egyenest a korházba megyek.

Gyorsan öltöztem fel. Berámoltam a táskámba, majd indultam is a suliba.

A szekrényem mellett áltam, amikor valaki megszólított.

- Gyere velem! - hívott az illető, aki történetesen a lány barátnője volt. Asszem Sarahnak hívják... Kicsit gáz, hogy az ő nevét tudom, viszont annak a lánynak nem ismerem, akibe menthetetlenül szerelmes lettem.

- Mit akarsz? - kérdeztem nem túl kedvesen.

- Azt, hogy hagyd békén a barátnőmet! - mondta ki nyíltan. - Mikor beléptél az életébe abban a pillanatban minden fenekestül felfordult…

- Nézd! Nem igazán érdekel a te barátnőd, úgyhogy akár meg is spórolhatod ezt az egész felhajtást magadnak a továbbiakban. Most pedig, ha nem vennéd zokon jobb dolgom is van, minthogy téged hallgassalak. - vágtam el a bájcsevejt, és mielőtt még valamit szólhatott volna otthagytam. Az egy dolog, hogy hallgatok a szüleimmel kapcsolatban, ami azt illeti, ha valaki rájuk kérdezne elmondanám az igazat... De ez? Tyhűha! Ekkora orbitális hazugságot el tudtam mondani egyhuzamban… magamnak is okozok még meglepetést.

Nagyon sokáig kellett várnom, míg véget ért a mai tanítás. Alig bírtam magammal - már arra is gondoltam, ellógom a mai napot, de nem vezetett volna az sehová sem. Az anyagot ugyanúgy be kellett volna pótolnom, így inkább az iskolapadban rostokoltam. De most végre bemegyek hozzá!

Egyenesen a kórház felé vettem az irányt, mikor különös dolog történt velem.

Hagyd őt békén! - szólt hozzám valaki. Körbenéztem. Nem volt a közelemben senki. Fura. Na mindegy. Ballagtam tovább.

Majdnem elértem a kitűzött célt, mikor hirtelen rossz érzés lett rajtam úrrá, majd összeestem.
A kórházban ébredtem. Mi történt velem? Eddig még sosem este össze… Fel próbáltam ülni, de a melkasomban szúró érzés miatt azonnal vissza is feküdtem. Na remek most várhatom meg az orvost, hogy elmagyarázza mi is folyik itt. De ezt a kölcséget hogy fogom én kifizetni? Nincs ennyi pénzem... Mintegy végszóra be is nyitott az orvos. Ráadásul nagy örömömre ugyanaz jött be, aki a lányt is kezeli - tényleg jó lenne végre megtudnom a nevét...

- Áh, üdvözlöm újra itt fiatalúr! - köszöntött mosolyogva az orvos. - Habár nem hittem volna, hogy ebben az állapotban fogunk ismét találkozni. - jegyezte meg  szomorkás mosollyal az arcán.

- Hát.., ami azt jelenti... én sem így terveztem a viszontlátást... - mondtam "feldobva". - Ami azt illeti pont ide tartottam. - mondtam komolyra fordítva a beszélgetésünket.

- Azt mindjárt sejtettem! - vágta rá egyből, de mikor meglátta kérdő tekintetemet tovább folytatta. - Tudja, egy járókelő talált magára az utcán. Majdnem a kórháznál. Gyorsan behozta magát ide.

- Értem. Ne haragudjon, de elárulná, hogy mi is a bajom? - kérdeztem meg tőle érdeklődve.

- Nos igen... - kezdte el Mondani, de abba is hagyta. Láttam rajta, hogy próbálta összeszedni a gondolatait.

- Hallgatom doktor úr. Mondja csak! De ne kíméljen! - mondtam neki türelmetlenül. Az igazat szeretném hallani, nem pedig valami orvosi sületlenséget - abból már kaptam eleget...

- Rendben van. Ha valóban ezt akarja, akkor őszinte leszek magához. - mondta nagyot sóhajtva. Hajjajjj! Ez a beszélgetés is jól kezdődik el...