Út a halhatatlanság felé #1

17. fejezet

- Nos? - vontam fel a szemöldököm, mert még mindig vártam, hogy elkezdje.

- Elmondom. De ígérje meg, hogy nem csinál semmi őrültséget! - csuklott el a hangja. Fájt szegényt így látnom. Orvos létére egészen megkedveltem...

- Ígérem. - mondtam neki megnyugtatásképpen.

- Rendben van. Hát akkor...

★★★★★★★★★★★★★★★★

- Sajnálom! - mondta a doki. Hangjában tisztán kivehető volt az őszinteség.

- Ok. - hiába akartam lazának tünni, a hangom csengése elárulta valódi érzésem: a félelmet. - Most viszont mennem kell, ne haragudjon. - kezdtem el kihúzgálni magamból ezeket a valamiket, amik a gépekhez kötöttek. Szeretném még látni azt a személyt, aki újra értelmet adott az életemnek. Miért ilyen igazságtalan az élet? Eddig örültem volna a doki hírének, de most...

- Várjon már! - kiáltott rám ijedten az orvos. - Ne csináljon őrültségeket! - próbált fékentartani nem túl nagy sikerrel. - Megígérte, hogy nem csinál semmi őrültséget!

Már épp ki készültem volna szállni az ágyból, amikor éles szúrást éreztem... A hírtelen fájdalomtól felkiáltottam. Az orvos kihasználva az adott helyzetet gyorsan visszafektetett, majd rámkötötte az orvosi műszereket. Megvizsgált, majd rosszallóan rámtekintett.

- Mégis mit képzelt? Mit akart csinálni? Hova akart menni? Itt marad, amíg nem mondom, hogy elmehet! - kezdődött el a szokásos orvosi duma. Viszont a szemébe nézve láttam benne a féltést.

- Nem mondegy? Hagyjon békén! - csattantam fel.

- Ez nem segít! Csak rosszabb lesz...

- Ugyan már! Hagyja ezt a baromságot doki! - mondtam egy kissé durvábban a kelleténél.

- Tudok a szüleid haláláról... - váltott át tegezésre.

- Tessék!? - mondtam ezt félelemmel teli hanggal.

- Nem kell aggódnod! - csitított. - A titoktartás rám is vonatkozik. Nem fogom elmondani senkinek. - biztosított.

- Mégis honnan tud maga a szüleimről? - kíváncsiskodtam.

- Ismertem őket. Apád barátja voltam még a gimiben... De nem ez most a lényeg. Most te vagy a fontos. Tudok mindenről. Mindenről... - mondta szomorúan.

Mi!? Nekem végem. Chh. Na ja. Hagyjuk!

- Tehát... Tud a... - kezdtem félve. Vajon mit gondolhat rólam?

- Igen. Tudok a pszichiátriás esetről is.

- Éés...

- Ne aggódj! Nem ítéllek el emiatt. Sőt! Nem tudom mit tettem volna a te esetedben, de az egyszer biztos, hogy én sem bírtam volna el ezt a terhet. - nézett rám.. csodálattal.

- Ohh.. Hát köszönöm... azt hiszem... - lélegeztem fel. Tehát ő nem ítél el engem. Hurrá! Végre valaki!

Még sokáig beszélgettünk, de sajnos nem tulajdoníthatom el csakis magamnak a dokit, mert vannak más betegei is. Elköszöntünk egymástól, majd kilépett az ajtón. Egyedül hagyva engem a gondolataimmal. Nem értem ezt az egész helyzetett...

Megmondtam! Hagyd őt békén!

- Vagy mi lesz? - mondtam ki hangosan. Mi ez az egész? Már másodjára hallom ezt a hangot. Kezdek bedilizni!!??

Majd megtudod... - mondta vészjóslóan a hang.

Ez nem túl biztató rám nézve, de nem érdekel. Nekem már úgyis mindegy... Várjunk csak! Én hülye! El is feledkeztem megérdeklődni a lány állapotát... Ki kell derítenem, hogy hogy van! Kikászálódtam az ágyból, majd megindultam hozzá. Szerencsémre nem futottam össze senkivel sem. Már az ajtaja előtt voltam, amikor... Lebuktam. Megfordultam és pont azzal a dokival találtam szembe magam, akivel a legkevésbé sem akartam találkozni. Nem akartam csalódást okozni neki. Nagyon dühösnek tűnt... Hajjaj!

- Hogy van? - kérdeztem meg az ajtó felé pillantva.

- Megnyugodhatsz. Nem lesz már semmi baja. - Mondta nekem még mindig dühösen, de a szája szélében mosoly bujkált.

- Hál' Istennek! - lélegeztem fel.

- Gyere! Visszakísérlek mielőtt vki meglátna téged, majd holnap bejöhetsz hozzá, ha akarsz. Addig is! Beszélgessünk. - mondta sokat sejtető nézéssel.