Út a halhatatlanság felé #1

6. fejezet

Követnek... Figyelnek... Menekülj, amíg tudsz! - suttogta valaki.

Hát ez..? Már máskor is hallottam ezeket. Csak halkabban. De mégis mit jelenthet? Megfordultam, de nem láttam senki sem mögöttem. Olyan, mintha... minthogyha egy személy szólalna bennem meg.. egy férfi hangja. Ismerős, de mégis felismerhetetlen hang... Kezdek megőrűlni!!! Még a végén becsuknak a diliházba!!

Követnek...

Na jól van. Kezdtem bepánikolni! Hátrasandítottam, de nem láttam senkit. Egy kissé lecsillapodtam.

Figyelnek...

Na neee! Már megint! Nyugi, ne is foglalkozz vele! Inkább elővettem a telefonom és beraktam az egyik kedvenc számom. (BTS: Danger) De ettől semmi sem lett jobb. Na vajon miért..? Hmm. Viszont most nem hallom a hangot. Húúhaa! Végre. Most viszont amiatt aggódhatok, hogy mit fog szólni anyu. Remélem nem hívta fel apát... habár ahogy fel tudja fújni a dolgokat tuti.

Mikor beléptem az ajtón anya bősz tekintetével találtam szembe magam. Ez fájni fog...

- Mégis mit csináltál? Felhívtak az iskoládból! - dühöngött anya. - Kitalálod, hogy mit mondhattak?

- Van egy ötletem... - szólaltam meg halkan, de anya közbekiabált.

- Igazán!! Az igazgató arról értesített, hogy folytogattál valakit, és be kell mennem megbeszélni vele a történteket!

- De mégsem voltál bent! - emeltem már én is egy kicsit fel a hangomat. - Miért nem jöttél?!

- Hát ez szép! Még a saját fojtogatos lányom von kérdőre! Ki hitte volna? - lett egyre mérgesebb. - Képzeld, DOLGOZTAM! - a végén már rendes ordibált.

Bezzeg apa csak leszidott volna, leültünk volna megbeszélni a történteket, majd együtt nevettünk volna, majd büszkén nézne rám, mert az ő nagylánya meg tudta védeni magát. Ez a sok volna! Miért nem vagy itt velem, amikor szükségem van rád?

- Tehát. A munka fontosabb, mint ÉN?

Erre anyu maradék önuralma is elszállt... és...Megütött! Csak mert az igazat mondtam ezt érdemlem? Hát jó! Legyen. Felrohantam a szobámba, bezártam az ajtót, majd az ágyra dőlve zokogtam. Tudom. A sírással nem érek el semmit, de néha jóllesik... Pár perc elteltével kopogtak az ajtómon.

- Kicsim, ne haragudj! - hallatszott a hangján, hogy nagyon megbánta. - Kérlek engedj be! Beszéljük meg ami történt. Hallasz?

Természetesen hallottam, de nem foglalkoztam vele. Törődjön inkább a munkájával!

- Jól van, ahogy akarod. Figyelj! Nekem most mennem kell dolgozni. - Naná! Mi másért jött volna? Ennyit a megbánásról. Csak a munka jár most is az eszében. - Lehet, hogy mikor felébredsz még mindig nem értem haza. - Minek jelenti be? Eddig is gyakran előfordult ez a helyzet.. - Szerbusz, és jó éjszakát!

Elment az ajtómtól. Elmentem lezuhanyozni. Megágyaztam a földön, - igen.. a földön fogok aludni - remélem valamennyire nyugodtabban fogok ma aludni. Ha pedig nem, remélhetően ugyanott fogok felkelni.. a földön. Még hallottam, mikor a bejárati ajtó becsukódott. Anya most lépett le. Azután már nem emlékszem semmire.

Mikor reggel felébredtem az ágyamban... Mi? Ágyban vagyok? Hogyan? Mikor? Tisztán emlékszem, hogy a földön aludtam el, ott ahová "beágyaztam" magamnak... vagy csak akartam? Néztem oda, hol sejtettem, hogy elaludtam... ugyanis nem volt nyoma az ottalvásomnak. Elbizonytalanodtam. Lehetséges, miként mindezt álmodtam? Ránéztem az órámra. Reggel 7 óra volt, csütörtök. Nem a tegnapi valóban megtörént. Minden. De mi történik velem? Megörűltem. Vajon egy elmegyógyintézetben lenne a helyem? Meg kell tudnom mi ez az egész, kerüljön, amibe kerül!