Út a halhatatlanság felé #1

31. fejezet

- Nos? Miről akartál velem beszélni? - kérdezte meg komoran.

- A barátnődről, Vikiről. - tértem egyből a tárgyra. Lesz ami lesz!

- Vikiről? - döbbent le, bennem pedig a remény szikráját ültette el. Talán majd ő választ tud adni...

- Igen! - lelkesültem fel.

- Hm... - kezd el töprengeni. Viszont, amit mond az elveszi minden reményem... - Nekem nincs olyan barátnőm, akit Vikinek hívnának.. - mondja ki végül és érzem, ahogy a szívembe döfött kést megforgatják.

- Nem... Kérlek! - fogom könyörgőre. - Tudom, hogy haragudsz rám, de... Kérlek... - rázom meg kétségbeesve, feltörni készülő könnyeimmel küszködve a vállát, mire ijedten pislog rám.

- Hé... - kezdi el, de közbevágok.

- Kérlek légy őszinte! - hangom tükrözte kétségbeesésemet.

- Először engedj el! - próbált dühösnek tűnni, de remegő hangja elárulta valódi érzéseit.

Miután elengedtem látszólag megnyugodott.

- Nem haragszom rád. Nem értem, hogy miért kellene... Nem csináltál semmit. - nézett rám higgadtan.

Végig néztem. Nem hazudott. Őszinte volt... Mégis... Mégis mi a fr@nc folyik itt!? Vagy én... Megbolondultam volna? Nem érdekelt már a válasz. Semmi sem érdekelt. Az érzékeim lassan eltompultak. Nem hallottam, nem láttam, nem éreztem... Már gondolkodni sem volt erőm. Egyet akartam. Mégpedig azt mindennél jobban. És most senki sem fog benne megállítani! A fájdalom hirtelen csapott le rám. Visszatértek az érzékeim, de egyvalami nem változott: a fájdalmon kívűl semmit nem éreztem. A könnyeim, melyet eddig elfolytottam most feltőrtek utat engedve maguknak a szabadság felé. Néztem ahogy lehullanak a mélybe. Erre a gondolatra szélesen elmosolyodtam. Mint aki megőrült, vagy jobban mondva, mint egy pszichopata úgy nézhettem ki. A velem szemben lévő lány rémült tekintete volt rá a bizonyíték. Az arckifejezése nagyon tetszett nekem. Nem érdekelt semmi. Otthagyva őt könnyáztatta, vörös szemekkel, nevetgélve rohantam el a szabadságba vezető út felé...

Ahogy ott álltam elgondolkodtam. Merengtem a történteken. Mindenkit elvesztettem... A szüleimet és a lányt, akit szerettem. Mindenkit, aki valaha is fontos volt számomra.. Senkim... Senkim sem maradt a világon.

Emlékszem... Egy nyáron a családommal elmentünk kirándulni. Akkor voltam 7 éves. Elmentünk egy élményfűrdőbe. Csodálatos nap volt... Boldog voltam! Együtt a családommal egy teljes napot! Csodálatos nap volt, de egyben a legszörnyűbb is... Sohasem tudtam elfelejteni. Hazafelé tartottunk, mikor velünk szemben haladó részeg sofőr átjött a mi sávunkba. A baleset következtében a szüleim a helyszínen meghaltak. A balesetért felelős személy deréktól lefelé lebénult. De én.. Bezzeg én megúsztam egy-két karcolással. A szüleim meghaltak, de én csak megúsztam néhány karcolással! Csak ők voltak nekem... Az a nap örökké az emlékeimbe égett. Utána természetesen nevelőszülőkhöz kerültem, de végül a viselkedésem miatt mind a 6 alkalommal eldobtak maguktól. Szerencsémre a 7. alkalommal egy viszonylag gazdag családhoz kerültem. Bár ők sem bírták sokáig, de mielőtt leléptem vittem magammal annyi pénzt, hogy egy darabig nem kellett aggódnom. Majd itt kötöttem ki. Viki... Miért hagytál te is magamra? Voltak az életemben hullámvölgyek, de a pengém mindig segített rajtam... Vicces. De most nem érzem szükségét, hogy használjam. Nem lenne szép vele végeztetni el a piszkos munkát. Hm... Furcsa. Valahogy olyan békésnek tűnik minden. Talán csak én érzem így, de most olyan nyugodt vagyok...

Ezek voltak életem utolsó gondolatai, majd az emeletes épület legfelső szintjéről a mélybe vetettem magam. Anya, apa, hamarosan újra látni foglak benneteket!

~ VÉGE ~

A történet folytatódik a következő évadban.