Dark side ✔

3.rész

-Lucy szemszöge-

Rettenetesen fájt a fejem, fogalmam sem volt arról mi történt. Az utolsó emlékem hogy szédültem. Az orvosok azt mondták csak leesett a vércukrom.

-Pihenj egy kicsit, aztán kutya sétáltatás. Addig felhozom a vacsorát.-mondta apa én pedig leültem az ágyamra ő meg kiment. Már tíz perce vártam rá, így inkább úgy döntöttem át ülök az asztalomhoz, legalább addig megírom a házit holnapra. A füzetem felett szenvedtem, de nem igazán tudtam a feladatra koncentrálni. Az agyam teljesen máshol járt. "Nem elég hogy be nem áll a szád még süket is vagy? "

-És gyenge..-tettem hozzá halkan a gondolatomhoz. Normális hogy ezen gondolkodom? A válasz nem. Nem kéne felkavarjon pár szó még is ezen kattogok. Mért fordul el? Mért nem akarja hogy segítsek? Mért vannak vágások a kezén?

  Az ablakon néztem ki, mintha csak a külvilág válaszolhatna. A sötétséget figyeltem, az egyhangú házakat, a sétáló embereket, mintha..keresnék valamit. Vagy valakit. Apa már negyed órája ment ki. Nyugodj már le Lucy... Az ablakokat figyelem, az erkélyeken nézek végig, az ajtókon várom hogy jöjjön ki valaki. De senki. Aztán megakad a szemem valamin. Az egyik teraszon valaki egy fehér vásznat tart maga elé...és az a valaki az akit eddig kerestem. Jhonnie. Kint ült, rajzolt, néha felnézett. Én felmásztam az asztalom tetejére, onnan figyeltem amíg ismét fel nem nézett. Ekkor össze találkozott a tekintetünk, intettem neki amit valami bizonytalan kézemeléssel viszonzott. Nem tudom mért, de elöntött a boldogság és elmosolyodtam. -Lucia, szállj le az asztalról, a végén még leszédülsz onnan.-mondta apám nyersen én pedig engedelmeskedve leszálltam. Megfordultam, elvettem a tálcát és adtam egy puszit neki ő meg adott egyet a homlokomra majd itt hagyott. A gondolataimmal... Lassan ettem, már azt sem tudom mit annyira elvoltam tűnődve. Aztán a kutya hangos ugatása zökkentett ki. Ideje sétálni. Gyorsan feladtam rá a pórázt, én pedig felvettem a széldzsekim és a sportcipőm. Felkaptam a kulcsom majd a póráz végét megfogva kimentem Oscarral a szobából, le az emeletem-Sietek haza!-kiabáltam a szüleimnek majd a főbejáraton is kiléptem a koromsötét utcára. Kapucnimat a fejemre kaptam a szemerkélő eső miatt és neki vágtam az utcáknak. Fél fülemben zene szólt, ilyen sötétben nem merek teljes hangerőn zenét hallgatni, főleg nem ismeretlen környéken. 

 Lassan fél órája baktattam a házak között mikor vissza értem a saját házunk elé, és ismét körbe indultam volna, mikor Oscar elkezdett ugatni egy macskára. De nem is akármelyik ház macskájára. A kereszt szomszédunkban festegető Jhonnie macskájára. Leszorítottam a pórázt és leguggoltam kutyámhoz, a fültövét vakargatva. -Cssst, Oscar nyugi. Csak egy cicus. Nem bánt, semmi baj.- még halkan morgott rá, de már nem olyan hangosan így felkeltem a földről és elkezdtem magam után húzni, miközben ő tovább morogta a cicát. -Hé! Nem gondolod hogy sötét van már ahhoz hogy kint mászkálj?- szolt mögülem egy ismerős fiú hang mire meg fordultam. -Nem vagyok olyan kicsi hogy féljek a sötétben-válaszoltam felnézve Jhonnie-ra

   -Nem ismered ezt a környéket. Rengeteg a csöves, meg a rossz társaságok akik simán elrabolnak vagy megerőszakolnak..Szerintem menj haza-mondta. Úgy éreztem aggódik értem ami jól esett. De azért azt nem hinném, hogy ilyen ez a környék. Meg amúgy is, azért meg tudom védeni magam. -Ne aggódj, nem hinném hogy megtámadnak... De azért kösz-mosolyogtam fel rá. -Te tudod, én szóltam előre-mondta és tovább rajzolt én meg ismét elindultam és fél óra után haza is értem. Ledőltem az ágyra kezembe véve a telefonom az interneten szörfölve egy ideig, hogy elüssem az időt. Egy jó darabig telefonoztam, de nem jött álom a szememre  így átültem az asztalhoz azon tanakodva mi a francot csináljak egész éjjel...

-Jhonnie szemszöge- 

Apám hazaért, bepiálva, majd fogta és bealudt. Jó neki. Én már lassan egy órája próbálok aludni. Már kipróbáltam mindent az altatótól kezdve a bárányszámolásig tényleg mindent, de mind hiába. Ott feküdtem az ágyamon, gondolkodva mivel álmosíthatnám el magam, de semmi ötletem nem volt. Késő estig szenvedtem majd úgy döntöttem le megyek, sétálok egy kicsit, hátha attól el álmosodom majd. Felvettem a kabátom, a bakancsom majd az erkély korlátain át bújva, nemes egyszerűséggel kiugrottam. (mielőtt bárki mondaná nem a 100. emeletről ugrott ki hanem egy kb. 2 méter magas teraszról szerk.) A gyepre érkeztem, enyhén berogyasztva a lábam így tompítva az ugrást. Ezután a kapuhoz érve kimentem és elindultam a saját kis utamon annak reményében hátha elfáradok majd tőle. A házak közt bolyongtam a macskaköves aszfaltot pásztázva. Nem tudtam mennyi az idő, nem mintha érdekelt volna. -Te mit csinálsz kint éjfél előtt tíz perccel?-szólt egy hang mellőlem ami meglepett így oda néztem. A lány a kereszt szomszédból, csak tudnám hogy mikor keveredtem én ide vissza..
-Ugyan ezt kérdezhetném én is, nem kéne neked aludni már rég?-kérdeztem miközben ő az ablakon félig kihajolva figyelt engem. Fura -Aludnék ha tudnék, de téged  kérdeztelek előbb úgyhogy most már te válaszolj, mit keresel kint?
-Szintén nem tudok aludni. De amúgy ha nem tudsz aludni mért nem sétálsz egyet? Attól elfárad általában az ember-mondtam elvégre épp ezért vagyok kint én is -Te mondtad hogy egyedül veszélyes.
-Akkor ne sétálj.-gondolkodom el-Vagy mit tudom én..
-Az hogy veled sétáljak esetleg szóba sem jöhet gondolom-mondta közben azért érezve hogy fél a válaszomtól. Sóhajtottam egyet majd biccentettem neki hogy beleegyezek-Gyere de szólok nem vagyok jó társaság
-Nem baj, nem zavar- hajolt vissza az ablakból és eltűnt, majd két perc múlva már magam mellet találtam. Kétségtelen, ez a lány más mint a többiek. És foglalkozik velem...