Dark side ✔

21. rész

3 hónappal később

Életem legrosszabb idő szakát éltem meg. Anyáék támogatása mellet (ami nem terjedt ki a napi hogyvagynál távolabbra) az egyetlen támaszom a kórház volt. Vagyis az ottani gépek. Amik éltették Jhonniet.

Ezalatt az időszak alatt sok mindent megtanított. Megtanított hogy maradjak ébren éjszakákon át tartó sírások után, hogy hogyan mosolyogjak a sírás szélén is. Az űr ami a csók után maradt, a mindennapjaimmá vált, és apránként ölt meg. Rengeteget voltam beteg, és ennek nem kevés lelki háttere volt. A sulis életem ezért olyan mélyzuhanásba kezdett, hogy anyáék már nem azt számolták miből állok négyesre ötös helyett, hanem miből nem bukom.

Gáz volt. Anyáékkal való vitáim minden naposakká váltak, így az általuk tartott kapaszkodók szépen elszakadtak és már csak egy szál maradt ami a szakadék felett tartott. Jhonnie.
Eleinte csak az hogy még él, még ha kómában is van. Aztán már az utobbi egy hónapban a beszélgetéseink.

Ő volt az aki még fájdalmaktól gyötörve is mosolygot, és vidított fel engem is.

Akivel a kórházi gyerekeket szórakoztattuk, riogattuk esténként. A srác aki még sápadtan is teljesen elandalított, és minden alkalommal bele szerettem. Mégjobban.

De persze nem volt minden ennyire könnyű azért.

A szüleimmel való állandó viszály miatt egyre több rosszat csináltam, és ez rengeteg mindenre kihatott.

A vértől elundorodtam, még ennél is jobban. És hát a havi gondjaim is...nehezebbé váltak.

A kialvatlanságom és az állandó betegeskedés miatt pszichológushoz is eljutottam ami le nyugtatott valamennyire.

De ettől még volt egy mély seb bennem, ami bár nem is látszott sokszor éreztem. És fájt. Fájt a barátomat meghalni látni. Meghalni ismét.

A régi fájdalmak kínoztak, az újakkal tökéletes harmoniában. És ez a törés volt az amitől már nem lehettem az aki egykor voltam.

Az a kedves és mosolygós kislány aki álmoktól csillogó szemekkel ült be a gimis padokba, most mély sérülések, és tapasztalatokkal állt fel onnan.

Az élet kegyetlen. Velem. Mindenkivel. Életeket vesznek el tőlünk. De mindez egy lecke. Meg kell tanulni talpra álni ha földig taposnak. Ha elvesznek tőled mindent.

~Rövid vissza emlékezés~

~Ne már anya, ne ilyen óvodás ünneplőm legyen-hisztiztem anyának a ruha bolt előtt, három nappal az első gimis évnyitóm előtt.-Nézd, abbat tuti jól néznék ki, és Alishanak is ilyenje lesz. Kééérlek anyaaa -könyörögtem. És így lett a ruhánk Alishaval ugyan olyan....

~Hallod az a srác téged figyel-suttogtam legjobb barátnőmnek-szerintem be jössz neki-vigyorgok szemmel követve tovább az akkor ismeretlen fiút. Danielt. Akinek barátnőm halálát köszönhettem...

~Nee! Kérlek Alisha, ébredj fel! Ne hagyj itt!- ráztam fürdőkádban fekvő akkor már halott barátnőm. A mentők már érkeztek. De már mindegy volt. Mikor kiértek már régen vesztett annyi vért hogy ne élje túl...

~Fekete hosszú egyberuhában jelentem meg egyik oldalamon szüleimmel másik oldalamon Daniellel. Ha ő nem tartott volna helyben eltudtam volna ájulni.

~Hiányzik... nagyon-motyogtam a vállába miközben elkezdte kizipzározni nyári egybe ruhám mire ellöktem magamtól...

~Azt mondtad vigyázol rám és segítesz áljutni ezen az időszakon! Csak kihasználtál! Képes lettél volna elvenni a szűzességem...
-Kicsim, nyugodj le-tette vállamra a kezét de leráztam magaról
-Nem nem nyugszom le! Kicseszettül kihasználtál, holott tudod mi bajom. Tudod a történetem. Tudsz rólam mindent! Tudsz még is ellenem vagy, voltál és leszel is. Görény-csaptam arcon majd megfordulva ott hagytam a bárban. Mindenki minket nézett. De nem érdekelt...

~Mindent össze pakoltál? -lépett be apa a dobozokkal teli, aranyos rózsaszín szobámba. Bár feketére festhettem volna.
-Igen-mosolyogtam- De mondjátok már az uticélt, hova költözünk? -tudakoltam ezredjére
-Majd meglátod, most pedig indulás, itt a költöztető...

~Visszaemlékezés vége~

És most itt vagyok. Itt emlékekkel körbevéve a fehér kórteremben. Mellettem Jhonnie alszik. Ismét. A gyógyszerek kiütötték. Karján az infúziók mellet ott csüng az általam kapott bandalogós szilikon karszalag amit akkor vettem mikor magamnak pengetőt.

Legszívesebben mellé feküdtem volna és szorosan magamhoz öleltem volna, de nem akartam neki fájdalmat okozni.

Elvileg jövőhéten kiengedik, mivel elég erős szervezete van. De rám bízták hogy szoktassam le a cigiről mert az viszont egyre lejjebb építi.

Természetesen igent mondtam, hisz a cigi miatt kerültünk ide.

Hajnali kettő tájékán lehettünk, a széken aludtam, vagyis pihentem, mikor Jhonnie óvatosan megfogta az én kezem. Felriadva lepillantottam rá, ő pedig csak mosolygott.
-Nem kéne otthon lenned?-hunyorgott az órára majd vissza rám.

-Anyáék azt hiszik otthon vagyok. Vagy már nem hiszik. Igazából nem érdekel... Hogy vagy?

-Nem vagy fáradt? -hagyta figyelmen kívül kérdésem

-Nem.- felem egyszerűen- De te jól vagy? -kérdeztem ismét

-Jól vagyok, de csak ha te is- alkudozott, amit megmosolyogtam

-Nem fáj semmid? -érdeklődtem tovább

-Szar az ágy, ráadásul tök egyedül alszok úgyhogy a hátam fáj. De az ápolókat nem nagyon érdekli.-vont vállat.- És nem is nagyon akarnék velük aludni...-gondolja végig

-Jövőhéten haza engednek- jelentettem ki ünnepélyesen -És nem kell ápolókkal aludnod- teszem hozzá

-De veled azért aludhatok, ugye?- vigyorgott rám, én pedig a halványan kivilágított kórteremben lángvörös arccal hajtottam le a fejem.

-Persze...-motyogtam magam elé- de cigit ne kérj tőlem- hunytam le a szemem. Szemem előtt ismét lejátszódott a jelenet ahogy a kés beleszúrodik a kés. Ahogy elterül....Ahogy megcsókolom.

Könnyeim ismét patakokban kezdtek folyni.
Jhonnie tudta hogy ez mindennapos nálam, de ott volt, és mindig csendben kivárta hogy lenyugodjak.

Nagy nehezen feltápászkodott az ágyról és magához húzott. Szorosan ölelt, én ismét nyakába fúrtam a fejem. Pont mint akkor.

Vállam rázkodott a sírás által, levegőt csak alig-alig kaptam.

-Tudom már vagy ezerszer elmondtam...-kezdtem bele szipogva, közbe tarkójánál lévő hajat cirógatva -Szeretlek...tényleg...-motyogtam nyakába

-Tudom Lucy...és én is téged- suttogta amitől ismét levert a víz.