Dark side ✔

13.rész

-Johnnie szemszög-

Nagyon felbosszantot mikor megláttam a videóban Lucy és...az a görény kavar. Az meg mégszarabbul esett hogy Lucy volt a kezdeményező.
Végre azt hittem találok egy normális barátot, erre ő is olyan mint a többi. Kétszínű. Többször is próbált beszélni velem, és bár pontosan hallottam mit mondott nem érdekelt. Át vert és áldozatnak állította be magát pedig ő sem külömb. A vele kapcsolatos minden emlékem, most már csak egy rossz álomnak tűnik.
Megkedveltem...hiba volt. De meg fogadtam, hogy többet nem állok vele szóba, sőt kerülöm amikor csak tudom. Legalább is a terv ez volt.
A mai nap sem indult másképp, mint a többi. Direkt hamarabb keltem mert tudtam hogy Lucy később fog indulni. Össze szedtem magam és gyorsan kiiszkoltam a lakásból, egyenesen a suliig. Majdhogynem elsőként értem be az osztályba.
Bevágtam magam a szokásos helyemre, fülemből ki sem véve a fülest, és egész addig amíg Lucy megérkezett üvöltött benne a zene. Amint belépett lehalkítottam a zenét, mert hiába utálom, hiába nem akarom tudni mi van vele, még is jó tudni mit beszél éppen.
-Szia..-ült le mellém, én csak rá néztem de nem feleltem.
-Hogy vagy?-próbálkozott tovább, de csak elfordítottam a fejem. Ekkor már feladta. Elővette kis noteszét és elkezdett körmölni amit; hála a kíváncsiságomnak, meg is néztem. Egy dalszöveg...amit akár énekelhetett volna nekem a bájos hangján. Johnnie, állj már le, a csaj átvágott.
Ezután ismét elkaptam onnan a tekintetem. Vagyis addig amíg hevesen el nem kezdett firkálni. Fél szemmel oda pillantottam. Az egész szöveg át lett satítozva, Lucy a fejét a füzetre borította. Borzalmas volt így látni, de nem tettem semmit. Épp utálod Johnnie.
A csengő megmentett, az összes Lucy felé irányuló jóindulatom kiszállt belőlem. Végre. A padból felálltunk az osztályfőnököt köszönteni kivéve padtársam.
-Miss Sparks, legyen szíves felállni a padjából ha kérhetem!-szólt nyersen a tanár, de a lány rá sem hederített.-Miss Sparks! Kelljem fel a helyéről, az osztály leül.- osztotta ki mindenki feladatát. Leültem, társaimmal együtt Lucia pedig felállt lehajtott fejjel. Füzete ázott volt. Az arcára néztem. Haja az arcához tapadt, és vizes volt. Sírt.
-A csengő magának nem szól?-kérdezte a tanár lesújtóan
-De igen, elnézést.-hallani lehetett hangján hogy sírt.
-Ezesetben mért nem állt fel a padjából tanári felszólításra sem?-folytatta az osztályfőnök
-Nem igazán éreztem jól magam, tegnap óta kicsit fel fordult az életem. Ígyekszem visszarázódni-seperte ki haját a szeméből. Szemén látszódott hogy nem aludt, sőt végig sírta az egész éjjszakát. Szörnyű volt ránézni.
A padba kapaszkodva, kicsit meginogva ült vissza helyére, és a fejét vissza helyezte előbbi poziciójába. Nem tudtam mi volt vele de ez már nem az az életvidám, szeretet teljes, túlbuzgó Lucy volt mint aki be lépett először az osztályterembe. Valami megtört benne én pedig csak rá segítettem. Szörny vagyok. De már nem tudtam, és nem is akartam. És ennek az egyetlen oka az volt hogy elárult. Úgy volt hogy az a görény megbántotta, nem? De akkor nem csókolná meg csak úgy. Valami sántított. Nagyon is. Csak azt nem tudtam mi, és igazából már hagytam is. A lányhoz semmi nem fűz, ahogy a sráchoz sem, így ha akarnak valamit egymástól hajrá, de én ki maradok belőle.
Az órák hamar elrepültek, az utolsó padsorban ülő párosunkból egyikünk sem tanult semmit. Ezután amilyen gyorsan csak lehetett el hagytam az iskolát, Lucyt is magam mögött hagyva ami nem volt nehéz mert mikor eljöttem ment be a mosdóba.
Haza érve úgy gondoltam, vissza oldom a tiltást a lánynál, kíváncsiságból hogy ír-e. És írt is.

~Szia
Azta elküldi az üzenetet.
Mindegy...
Csak azért írtam, ha már így tudtam küldeni az üzenetet annyit szeretnék mondani hogy sajnálom. Esküszöm nem én voltam. Nem én kezdtem.
A videóval csináltak valamit...
Az életemre esküszöm

~Ma miért sírtál?- válaszoltam az üzeneteit figyelmen kívül hagyva

~Semmi... vagyis...csak megérkezett tegnap az eredmény...

~És terhes lettél attol a gyökértől? Sok boldogságot :) -és ismét letiltottam. Nem akartam tudni a választ. Ismét csak bosszantani tudott a Lucyval kapcsolatos összes gondolat. De várj... a vizsgálatkor még nem volt itt Daniel.
Gyorsan feloldottam a tiltást, és megnéztem hátha ír még. Már nem volt elérhető.
Probáltam neki írni de már nem küldte el az üzenetet. Akkor majd holnap suliban...hátha még nem utált meg mert egy gyökér vagyok.
Kezembe vettem gitárom és elkezdtem játszani egy dallamot hozzá halkan énekelve a szöveget. Ez az egyetlen dolog, a rajzolás mellett ami kicsit kikapcsol mindent a külvilágból. Ilyenkor az antiszociális, fura démon srác is csak egy egyszerű ember. Akinek nincsenek gondjai, akinek az apja egy szocihopata, mert az anyja meglèpett valami gazdag ipsèvel.
Anyámat...már ha nevezhető ő annak szerettem. Mármint tizenkét éves koromig. Gyönyörű volt, nagyon okos és szeretett minket. Szeretett. Aztán csak egy pénzéhes picsa lett, egyre gyakrabban tünt el itthonról, egyre hosszabb időre. Apa azt mondta vissza jön. Na ja, akkor eléggé lassan talál haza.
Az iránta érzett szeretet, átváltott gyűlöletté, és szép lassan ki ölt belőlem minden érzést. Kivéve a fájdalmat.
Miután anya el ment egy darabig apával tartottuk egymásban a lelket. Aztán mindkettőnk feladta. Ő egyre gyakrabban járt kocsmába, később meg már drogozott is.
Én, még akkori gyerek fejjel a legrosszabbra gondoltam és elkezdtem gyászolni, egyre durvábban. A végén már emonak könyveltek el így elhatároztam, ha már amugy is ilyennek látnak, mért ne legyek az. Ezután már vágdostam is magam, bár az részben a család miatt volt, és a piszkálásokért. És most itt vagyok. A tizenkét éves boldog srácból ez lett. Egy szörny...