Dark side ✔

31.rész

-Kinek írtad ezt a kibaszott dalt Lucy?-emeltem meg most már a hangom. Kezdett bosszantani hogy nem tudtam kié a dal. És rossz az aki rosszra gondol alapon egyből a gyökérre gondoltam. Őt csókolta meg nemde?

Siratós számnak tűnt és valószínűleg az alkotó is sírt miatta. De nem is ez zavart. Hiába szólt arról, hogy el engedné, a ragaszkodás is benne volt. A ragaszkodás valaki iránt aki jelen esetben csak Daniel lehet.

Az az idióta kavarta körülöttünk a szart, és már akkor is zavart. De ha még abba is belerondít amit épp helyre akarom hozni én kinyírom. Halál komolyan.

-Csak egy dal, nem szól senkinek-kapja ki a telefonját a kezemből és az éjjeli szekrényre rakja. Vagyis inkább oda csapja. Majd kifordulva marad ismét rám sem nézve-Jó éjt Jhonnie...-motyogja háttal nekem. Hanyatfekve figyelem a plafont miután én is Jó éjt kívántam neki de nem aludtam. Nem tudtam. És nem is akartam.

-----------------------------------------------------------
~két héttel később~
-Lucy szemszög-

-Igen Holly néni, nem hívtam senkit bárkit hozhatsz
-Igen száz százalékig biztos
-Jó, majd akkor eléd megyek az állomásra
-De...Eltalálsz a helyszínre.
-Biztos?
-Igen ígérem a seggemen maradok-nevettem és kinyomtam nénikémet, aki a lelkemre kötötte hogy ki ne merjek menni mert meglepetés vendégem lesz, és én ehhez tartottam magam.

A mai napom amúgy laza volt a suliban, kikértek az órákról hogy gyakoroljunk. A dal persze mint kiderült nem lehetett saját így Emeli Sandé -Read All About It-jét fogom énekelni.

Tök jó hogy Jhonnienak megmutattam konkrétan egy vallomást, tök fölöslegesen. Na mindegy, maradjunk annyiban hogy erre alaposan rá csesztem. De persze nem mondtam el neki. Hogy mondtam volna el? "Hé, figyelj már, beléd estem miközben barátnőd van, vagy volt és nem mertem elmondani mert tudtam hogy soha a büdös életbe nem viszonoznád." Francokat. Jobb volt hogy nem tudta. Se a csókot se semmit.

Az elmúlt két hétben, jobb hely hiányában Jhonnienál voltam, de valahogy az az érzés ami nálam volt, mikor először aludt ott, már egyáltalán nem volt olyan. Furán ölelt, majdhogy nem fojtogatott egész éjjel, így sok álmatlan éjszakám is lett. Lehet hogy amúgy is lett volna, mert a megbeszéletlen témákon sokat agyaltam, órákon, otthon és akár próbákon is.

Hogy a francba lehetek ezek után is szerelmes. Hiányoztak azok a röhögések mikor Johnnie festés közben kitalált valamit, hiányzott hogy megszöktem otthonról csak hogy át mehessek, az emlékek mikor mint két idegen sétáltunk az úton, majd apának bemeséltem valamit és azt segített is megvalósítani.

-Miss Sparks, figyel arra amit mondok?-szólalt meg az énektanárom vissza zökkentve a jelenbe. Ott álltunk a színpad mögötti kis backstage-ben, a többi diákkal.

-Ne haragudjon, nem tudok koncentrálni, megismételné?

-Tizenkettedik ként indul, a korosztályát maga nyitja. A zongora kíséret élő lesz, erről az imént értesítettek, csak hogy tudjon róla.

-Rendben, köszönöm.-biccentettem. A háttérben az elsők elkezdtek felénekelni, én viszont minden nélkül kezdtem bele a dalom átnézésébe. Izgultam és ideges voltam. Nem ronthatok, mivel az egész iskola számít rám. Élőben, zongorával jó ha egyszer eljátszottam és az volt az élő. Ez most más lesz, mert nem látom a billentyűket, ráadásul az ember aki játszik is ronthat én meg belezavarodom.

Izgultam. Iszonyatosan izgultam és most már rettegtem attól is hogy a dalt is elrontom.

-Mindenkit nagy szeretettel köszöntünk ezen a jeles eseményen-szólt a konferanszié nekem pedig már most görcsbe rándult a gyomrom.-Mint azt már mind tudják, ezek a diákok azért gyűltek össze hogy közölük egy, a legjobb eljuthasson New Yorkba és beindíthassa zenei karrierjét. Először a tizenöt-tizenhat évesek jönnek, majd a tizenhét-tizennyolc évesek, és végül a tizenkilenc-húsz évesek. Elsőként szólítom a tizenöt éves Lisa Evanst-mondta végig a műsorvezető és felhívta az egyik lányt a színpadra. Szegény sápadtan indult el. Kisétált lassan és felállt a színpadra.

Bemutatkozott majd belekezdett a dalba. Tényleg elképesztően ügyes volt, mégis kemény kritikát kapott. Van mitől tartanom...

Sorban szállingóztak ki az emberek, fogyatkoztunk én meg egyre jobban izgultam. Lassan végig ért a legkisebb korosztály, és végül én következtem. Megkaptam a mikrofonom amit majd az állványba kell raknom, mivel lassú a dal amit éneklek.

Remegve léptem a színpadra, egy szál mikrofonnal a kezemben és sétáltam az állványhoz.

A zűri árgus szemekkel követte minden léptem, rajtuk kívül az egész nézőtér egy nagy fekete folt volt. Az első sorban véltem felfedezni nénikém alakját, mellette pedig egy magas férfi ült, akiről fogalmam sem volt ki lehet.

Fekete-vörös átmenetes ruhát viseltem,amin a reflektorfények csillogva tükröződtek, a szemem füstösen volt megcsinálva, ajkaimon vörös rúzs éget. Hajam göndör fürtökben omlott a vállamra.

-Jó estét!- hajoltam a mikrofon fölé, belemosolyogva a kamerába.

Élőadásban ment az egész.
-Lucia Sparks vagyok a North Carolyn High Schoolból érkeztem. Több éve foglalkozom zenével, gitározok, és régebben zongoráztam is. Énektanárom egy évig volt, azóta egyedül képeztem a hangom az..apám segítségével-nyeltem egyet- Emeli Sandé-től fogom elő adni a Read All About It-et. -Mondtam rövid bevezetőm, majd egy lépést hátra lépve megfogtam az állványt a mikrofonostól, és megvártam míg a zongorista kezd.

Ez meg is történt, de nem a Read All About It-et kezdte el játszani, hanem a dalt amit Jhonnienak mutattam meg csak. Hátra pillantottam de nem láttam ki ül ott. Nagy levegőt véve fordultam a közönség irányába, és a zsűrire néztem akik hasonló értetlenséggel súgtak össze.

Megköszörültem a torkom és még egyszer vettem egy nagy levegőt majd a mikrofonba szóltam. Amint észrevette a zongorista hogy nem fogok énekelni megállt így tudtam beszélni. -Úgy tűnik egy kis változtatás van a dalok közt-nevettem el magam kínosan-Ez egy saját munkám, a címe Hush, Hush.-sóhajtottam és aprót bólintva jeleztem hogy kezdhetünk.

A zongorista ismét játszani kezdett, és mikor be kellet kapcsolódnom megtettem. Először nagyon furcsa volt vad idegen embereknek elénekelnem mit érzek már hónapok óta, de a végére teljesen feloldódtam.

-A szabályzatban le van írva hogy nem lehet saját darabbal indulni-szólalt meg a női tag miután a dal végére értem. Tekintete üveges volt, semmi érzelmet nem tükrözött.-Nagyon sajnálom de ki kell hogy zárjunk a versenyből-közölte szárazon. Könnybe lábadtak a szemeim de nem szabadott sírnom.

-Én...újra kezdhetem? Minden szabályt be fogok tartani ígérem-próbáltam menteni a még menthetőt

-Sajnálom, de nincs erre idő, nem a tiéd a világ kislány.-szólt keserűen a nő, én pedig ehhez hasonló szájízzel indultam le a színpadról.

-Szerintem ez így nem volt fair.-szólt egy nagyon ismerős hang valahonnan, de meg nem tudtam volna mondani ki-A lány írt egy dalt. Foglalkozott vele. míg mások feléneklik valaki más dalát ő saját dallal indult, megmutatta hogy ennél ő több sokkal.-megálltam a zongoránál, de már hűlt helye sem volt az eddig ott ülő embernek. a szavak hatására lábam földbe gyökerezett. Leesett kié a hang...