Dark side ✔

26.rész

-Lucy szemszög-

Az autóban, a tervezettnèl jóval többet, nagyjából négy órát utaztam. Egy hülye dugó miatt.

Teljesen elgémberedve kapcsoltam ki magam és fizettem ki a viteldíjjat majd kiszáltam.

A drága nagynéném, az autó érkezésére kiszaladt a házból és odarohanva szorosan magához ölelt. Öszintén örülök hogy a bordáim épségben vannak még.

-Szia Holly néni.-öleltem esetlenül

-Lucyyy! Milyen volt az út? -kérdezte szoros fogásán kicsit lazítva

-Hosszú. Dugó volt...-feleltem

-Gyere be, már kész a vacsora- mondta én pedig követtem.

Na igen, a kicsit hosszabbra sikeredett út közben beesteledett, így a viteldíjjam tripláját fizetve el is költöttem minden félretett pénzem.

Félúton, a dugó kellős közepén, mikor a kibaszott taxióra csak úgy számolta a perceket, igen csak megfontoltam hogy ott hagyjam a francba az egészet és haza menjek. Vagyis Jhonniehoz.

Aztán a józan eszem észhez térített, és fejbe vert a tudattal hogy: Hé, kergesd el a rózsaszín ködöt mielőtt bele fulladsz. De nem fulladtam bele. Nem teljesen.

-A csomagjaid?- pislokott értetlenül nénikém miután rádöbbent hogy a drága kislánynak aki pár órával ezelött értesítette érkezéséről egy szál önmaga érkezett. Csomagok nélkül.

-Nem volt tervezett az út...csak aztán végül így alakult.-feleltem szűkszavúan, de a kíváncsi pillantások Holly nénitől, és a kérés hogy meséljem el a történéseket kénytelen voltam.

Az előtérben elhelyezett kis díványra telepedve levettem a cipőm és felhúztam lábam az ágyra török ülésbe. Nénikém kicsúsztatta lábát fehér szobapapucsából felém fordult. És én csak meséltem. Meséltem a költözés kezdeti fájdalmát, a beépülésem az osztályba, a Jhonnieval javuló helyzetem, ami az Alicel látott kép után darabokra hullott bennem, az anyáékkal való vitáim, és az előző estém. Beleértve hogy elindultam egyenesen az éjszakába, Jhonnie a frászt hozta rám, aztán meggyőzött arról hogy nála aludjak, és hogy végül hogy is jutottam el oda ahova.

Persze kihagytam azért dolgokat. Kihagytam hogy Jhonnie nálam aludt. Hogy majdnem kinyírtam magam miatta, és hogy később majdnem az apja nyírta ki miattam. Kihagytam ahogy a vértócsában ülve megcsókolom. Igazából... kihagytam azt a részt amikor rájöttem hogy beleszerettem. Mert úgy éreztem Alice miatt már nem aktuális.

Nénikém szó nélkül végig hallgatott, ahogy érzelmeim hullámjain megteszem kisebb vissza utazásom a múltba, és ahogy végül fájdalmasan vissza zuhanok a valóságba. Nem szólt semmit. Nem tudott mit szólni. Amit most elmondtam, és amit én jópár hónap alatt megéltem, az az ő nyakába kevesebb mint fél óra alatt szakadt.

Felkészülésre időt sem hagyva neki, vártam a segítségét, hogy az ideig amíg itt vagyok pótólja az anyám.

Keserűen mosolyogva megöleltem egy "köszönöm hogy meghallgattál" félét motyogva. Megsímította a hátam és elengedett.
-Az ágyat megvetettem a belső szobába, pizsamát meg ha szeretnéd keresek neked.-szólt nénikém követte mozdulatom, és mögöttem lépkedve bekísért a szobába, miután elhagyta számat egy "Igen" még a konyhában.

Az egyszavas válaszom után némán leültem a megvetett ágyra és figyeltem ahogy nénikém szekrényében turkálva keres valami rám passzolót.

Egy lila-fehér csíkozású bő hálóinget lehejezett mellém, mire felnéztem és hálás pillantásaim közepedte motyogtam egy köszönömöt majd két jó éjt puszival megajándékozva nénikém hagytam hogy távozzon a szobából.

a falon kerestem egy konektort, ahova bedugtam a töltőm (amit igazságszerint Jhonnie sózott rám) feltettem az addigra teljesen lemerült telefonom, és átöltöztem majd bebújtam az ágyba.

A paplanba beburkoloztam, a hűvös télhez rohamosan közelítő estén. Gondolataimba merülve vártam hogy túl legyek megint minden jó legyen. Minden rossz után egy jó, nem? Valahogy így működik az élet.

Annyira koncentráltam egész éjjel, hogy sikeresen három órát aludtam. De legalább jutottam valamire.

Tudtam mit fogok énekelni, akár színpadon, akár itt. Felállítottam a dalok listáit aminek kétharmadát Avril Lavinge számai tették ki és egy Bruno Mars, illetve egy P!nk szám.

A zenéket kiválogattam, majd kikapcsoltam a telefonom. Elzárkóztam a külvilágtól, a fájdalmaktól, és tiszta lapot kezdtem.

-Reggeli! -csillingelt Holly néni hangja a konyhából, mire felkaptam a fejem. Tudta hogy nem alszom.

-Máris megyek! -kiáltottam vissza majd úgy ahogy voltam, elkenődött sminkel, kocos csapzott hajjal, pizsiben kicsászkáltam a konyhába és leültem a kis asztalhoz ami pont kétszemélyre lett szabva. Holly nénire és Frank bácsira. Kár hogy azóta egy hely felszabadult... és a temető egy lélekkel gazdagabb lett.

Emlékeimbe vissza lopozott a nap, amikor unokatestvéreimmel Luke-al és Annabell-el, valamint a társaságunkba akkor még frissen csatlakozott Daniellel a dió fa alatt játszottunk Frank bácsi kártyáival. Vihogva szórakoztunk az általunk kitalált "Kismacska" nevű játékot mikor meghallottam Holly nénit a dohányzó asztalnál sírni.

A többiek ügyet sem vetettek rá, vagy talán észre sem vették azonban én figyeltem. Arcom elkomorodott és leugrottam az akkor még számomra hatalmas székről és oda rohantam hozzá.

Telefonját kezében szorította, miközben könnyektől kivörösödött szemét törölgette, és amint megpillantott mosolyt erőltetett arcára. Hamis volt. Leplezte fájdalmát. Tudom milyen is ez a mű mosoly, volt alkalmam megismerni. Ez volt a legegyszerűbb módja annak hogy elrejtsük a problémáink mások elől, így ők mit sem sejtve élték tovább az életüket, kérdések nélkül. A kérdések nélkül amikkel mi nem tépjük fel a sebeink.

"-Mi a baj Holly néni?-kérdeztem komoran

-Semmi drágaságom, mennj vissza játszani-intett nènikém könnyeit letörölve

-Holly néni, sírtál, mi történt?- kérdeztem de nem felelt. Legugolt hozzám és magához szorított miközben ismét sírásban tört ki. Némán öleltem át a nyakát és megvártam hogy lenyugodjon. Csendben együtt éreztem. Nem tehettem mást.

-Frank...Frank bácsi többet nem jön haza- zokogta vállamra -már az angyaloknál fog lakni- fejezte ki magát virágnyelven, és egyben válaszolva a fejemben megfogalmazodott kérdést.

Néma csendben álltam, miközben szemeim megteltek könnyel, majd kitőrt belőlem a sírás. A többiek, elsőközt Daniel kapta oda a fejét zokogásomra és sietett oda hozzánk. Hozzám.

-Lucy, mi történt?-lökött aprót sírástól remegő vállamon de nem mondtam semmit. Egyszerűen képtelen voltam. Akkor, ott, egy pillanat alatt fel kellet nőnöm. És Holly néni mellett állnom.

Miután végül elengedtem nénikém Daniel felé fordultam. Szememből kiolvasott mindent, amit egy gyerek ennyi idősen kitudott, majd magához ölelt.

Hátam simogatta miközben a közös dalunkat énekelte: Daniel és Lucy, Daniel és Lucy, a két bátor harcos, aki mindig együtt harcol, átjutnak mindenen, együtt ketten...

Kezdetleges volt és béna, óvodás szintű mégis egy életre belém ragadt. Ahogy a legjobb barátom, aki még Alisha előtt ismert. Aki Alisha előtt szeretett. És akiről akkor mèg fogalmam sem volt mennyi fájdalmat fog okozni.

Megvígasztalt. Akkor, még egy ilyen pillanatba is mosolyt csalt az arcomra és az nap este az ő karjaiban aludtam el.

Ott volt mikor igazán kellet...