Dark side ✔

22.rész

-Akkor majd holnap találkozunk- intettem reggel nyolc óra körül majd becsuktam magam mögött a kórterem ajtaját és haza battyogtam.

Otthon két rosszindulatú, magyarázatra váró szempárral találtam magam szembe, de különösebben nem izgatott. Ezerszer láttam már ezeket a tekinteteket.

Elindultam az emeletre hogy végre normálisan kialudjam magam. Hát igen, az utolsó nyugodt alvásom lesz a hónapban. Megint.
-Khm...-köhintett apa-Lucia, szabadna tudnunk hol voltál?

-Ez egy remek kérdés-válaszolok gúnnyal a hangomban- de nekem lehet egy jobb kérdésem? Ti hol voltatok az elmúlt három hónapban? Várj, tudom, sehol! És tudjátok mi a baj? Hogy mikor nekem volt szar, akkor magasról tettetek rám. Sőt az egész a ti...vagyis a TE hibád volt- böktem meg apa mellkasát dühtől csillogó szemekkel. -Ha nem küldöd el azt a rohadék üzenetet, nem hazudsz a szemembe, és nem vered át Jhonniet, nem kellet volna átmennem és nem kerül kórházba. Érted?! Kór-ház-ba. Kórházban fekszik azért mert neked féltened kellet...féltettél pedig akitől félnem kell...TE vagy!- fröcsögtem ordibálva. Apám és anyám kikerekedett szemmel néztek utánam, miközben felmentem és magamra zártam az ajtóm. Bezártam és ismét sírtam.

Sírtam mert fájt. Sírtam mert csalódott voltam. Mert magányosan éreztem magam a saját szüleim mellet. Mert hiába kentem apára az egész balesetet én tehettem róla.

Én mert nem voltam kussban. Én mert nem mentem el. Mert...mert egy kézfogás elég volt ahhoz hogy elveszítsem az eszem.

És itt at eredménye. Bent fekszik, már jópár hónapja, fáj neki és csak...csak szenved. Miattam.

Falnak döntve a hátamat zokogtam felhúzott térdeimen. Az emlékek átjárták egész testemet, apránként elpusztítva minden boldogságom.

És ez nap mint nap így ment. Ami bent a kórházban nem fájt az itt megölt.

-Nem tűröm ezt a hangnemet kisasszony. Azonnal engedj be!-kiabált apa az ajtóm másik oldaláról, mikor rá eszmélt miket is vágtam az arcába.

De még ekkor sem ismerte be hogy valahol igazam van.
Nem voltak ott nekem igazán, soha. Mikor Alishát elvesztettem, szomorúságot tettetek de tudtam hogy megkönnyebültek a hír hallatán. Nem lett piercingem, nem lett szines hajam és nem léptem meg 18 évesen.

-Lucia nem mondom el még egyszer, azonnal nyisd ki az ajtót! -tagolta apa mondatának második felét én pedig apró darabkáimat összeszedve a földről, feltápászkodtam és a kulcsal kinyitva az ajtóm ki tártam apám előtt, aki miután bejött, becsapta maga mögött az ajtót amitől kicsit hátra hőköltem.
-Lucia- szegezte nekem a tekintetét teljes nevemen szólítva, ami nem ígért sok jót- be telt a pohár! Az utóbbi időben nagyon megváltoztál, a szád nagyobb lett, a tanulmányi átlagod kisebb. Ma a titkárságról hívott az osztályfőnököd hogy megint nem mentél. Ezt már nem tűröm el tőled! Anyáddal döntöttünk. Ezen a héten sem iskolába, sem máshova nem mehetsz a ház falain kívül. Az interneted korlátozva lesz, telefonról meg ne is álmodj. És nincs vita a nemtetszésedről mert ez lesz. És pont-jelentette ki apám.

Dühösen fordítottam neki hátat majd telefonom lekapva a töltőről falhoz csaptam azt, így darabokra tőrt. Darabokra mint a bögrém...vagy mint a szívem.

-Tessék a rohadt telefonom, így legalább nem baszod el az életem, megint! -nem felelt. Nem felelt mert tudta hogy az a legjobb ha most hallgat. Ha hagy megnyugodni.

Nem nyugododtam meg. Egy hétig elzárva minden jótól ami volt nekem megőrített. Megőrjített mert tudtam hogy valami nem stimmel.

Apa már dolgozik, anya még alszik, tökéletes. A konyhai óránkra nézek, hajnali fél hat. Most mondthatnám hogy milyen korán de az az igazság hogy ha nem alszom nem fáj. És nem aludtam.

Átsettenkedtem a konyhán, egészen a garázsig. Apámnak kell legyen egy robogója...

A dobozok közt kutatva megtaláltam a kismotort, tőle nem messze meg a kulcsokat.

Gyomorgörcsel ültem fel a kétkerekű járgányra és elfordítva a kulcsot gázt adtam neki.

Inogva meg is indult, és kanyarogva el is jutott a céljáig. A kórházig. És a motorral senkit nem juttattam ide.

Lepattanva a szerkezetről, elindultam be az épületbe. Bár ne tettem volna. Bár ne szöktem volna meg. Bár...ne kellet volna látnom ezt.

Boldogan lépkedtem a kórterem felé a korai órában, így a recepcióson, és a néhány ott dolgozón kívül még mindenki az igazak álmát aludta.

- B128-as szoba Jhonnie Chase-diktáltam a már jól ismert szövegem a pultnál lévő idősebb hölgynek majd megindultam a szoba felé.

Ami furcsa volt már a szoba előtt hogy égett a villany. Jhonnie nem kapcsolt villanyt soha.

A kiszűrödő nevetés mégjobban aggasztott. És amint benyitottam, azt hittem elájulok.

Jhonnie félig ült az ágyon, ölében egy hosszú szőke, tépetre vágott hajú lánnyal.

A szemem megtelt könnyekkel ahogy vissza csaptam magam előtt az ajtót. Megnyílt. Nyitottabb lett, és ez jó. De csak ha velem teszi.

Féltékeny voltam. Féltékeny, naív és szerelmes. És a szerelem volt az ami megint tönkre tett. Az óra negyed hetet üthetett mikor elhagytam a kórház épületét. A motorral mitsem törődve gyalog vágtam neki az útnak.

Egy csók. Ennyi amit kaptam tőle. Ennyi az ami most megöl.

Anya már ébren volt érkezésemkor, de látta mennyire ki vagyok így nem firtatta hol voltam. Tudta. Érezte. Mert ő tisztában volt azzal mit érzek.

Hétfőn, ahogy az ígérve is lett Jhonnie haza jött de nem egyedül. Hozta magával a kórházas lányt.

Kézen fogva sétáltak a ház felé és mint ha ő csak érezte volna hogy nézem hátra pillantott. Keserű mosollyal inettem neki ablakomból de csak hátat fordított nekem és előre engedve a lányt bement a házba.

Lecsúszva a földre ismét padlón voltam mint fizikailag, mint lelkileg.

Hétfőre ismét lebetegedtem, aminek most kivételesen örületem is.

Reggel anya 39.7-es lázzal küldött vissza aludni. Aludni holott egész éjjel nem aludtam. És betegen sem aludtam. Mert nem akartam. Mert tudtam hogy ha alszom csak rosszabb lesz.