Dark side ✔

17.rész

-Johnnie szemszög-

-Oh...hát én nagyon sajnálom- ügyes vagy Johnnie, sikerült megsiratnod
-Nem tehetsz róla, ennek így kellet lennie... De legalább nem nyírtak ki a szüleim a piercingért és a tetkóért.- mondta Lucy szomorú mosollyal. Szépen el cseszted megint te idióta...
-És...-fogtam meg a bal kezét, mert gondolom mennyire fájhatnak neki a vágások-még akarsz ilyen piercinget-érintettem meg az ő ujjaival a számat, ott ahol az előbb ő is- oda? -érintettem meg ezután az ő ajkát ott, ahova kell szúratni. Elmosolyodott.
-Nem tudom, egyszer talán lesz, miért kérdezed?- Na ez már őszinte mosoly, ez már jobban tetszik.

-Lehet ismerek valakit aki jó áron elvállalna, persze csak ha akarod.- Mosolygok rá én is.
-Majd egyszer, most nincs olyan akivel a világ ellen lehetnék- mondta. Én itt vagyok, és már jó pár éve a világ ellen.

-Értem...akkor majd szólj ha rá találsz.- bólint, én pedig az ajtóban álló doktor köhintésre kénytelen vagyok ott hagyni a lányt. Egy kinti széken helyet foglaltam, míg az orvos bement. Legalább beszéltünk. És ami a legfontosabb hogy még él. Soha nem tudtam volna megbocsájtani magamnak ha miattam hal meg.

Szörnyű bele gondolni, hogy milyen apróságon is múlhatnak dolgok. Nem kellet volna egyedül hagynom. Nem kellet volna szarban hagyni, sőt már az elején leszólni.

Mi van ha soha nem ismerem meg? Akkor is ilyen közel kerül ahhoz hogy megölje magát? Vagy akkor nincs oka rá és soha nem jut ide?

Mi van ha körülöttem van igaza mindenkinek, és békén kéne hagynom Lucyt? Egyáltalán én hiányoznék az életéből? Nem akarom hogy olyan legyen mint én. De még csak hasonló sem. Nem akarok még egy élet tönkre tenni, az enyém épp elég.
Gondolat menetem egy kislány szakította félbe, oda rohanva hozzám, majd lehuppanva mellém. El futnia kéne nem ide rohannia.

-Sziaa!- mosolyog rám aranyosan, de arcom továbbra is rideg maradt.-Kérsz?-nyújtott felém egy gumicukros csomagot amiből-hamarabb szabadulás reményében- vettem is egyet.-Miért vagy itt?-kérdezi, miközben ő is k vesz egyet a zacskó tartalmából.
-Egy barátomhoz jöttem-zártam volna le egyszerűen a beszélgetést.

-És mi történt vele?-kíváncsiskodott tovább, ami kicsit kezdett már zavarni.

-Semmi...-vágom rá.-csak vizsgálatokra kellet jöjjön-vontam vállat, a lány anyja közben észrevehette hogy a lánya épp az ördöggel cseverészik és elrángatta. Eléggé furán éreztem magam, főleg miután a kislány, az anyukájával elkezdett Lucy szüleivel beszélni. Végig gondoltam miket is mondtam, és végül arra jutottam hogy olyan orbitális hülyeséget csak nem mondtam. Valamint az is megfordult a fejemben hogyha a lány anyja adta a kislánynak a gumicukrot...ő pedig jóban van Lucy apjával akkor talán... na nem, ez már tényleg nem normális.

Az idő telt, a doki már lassan húsz perce bent van a lánynál, ez normális... vagy kezdjek aggódni? Ha ez normális akkor csak én nem értem hogy működik ez a kórházosdi. Igazából időm sem volt végig gondolni és már nyílt is a kórterem ajtaja, én pedig kihasználva hogy a szülők nem figyelnek beslisszoltam a doki háta mögött. Óvatosan magam mögé pillantottam és amint láttam hogy nem követnek kicsit megnyugodtam ekkor észre véve a zárban egy kulcscsomót. A figyelmetlen orvosunk itt hagyta ezt nekem. Vagyis rohadtul nem nekem hagyta, de ha már figyelmetlen volt mért ne használjam ki?

A kulcs csomót megszorítva elfordítottam a zárban majd az ágyhoz fordultam.Fogalmam sincs mit akarok, de azt tudom hogy ha a szülők megtudják hogy bezártam magam a lánnyal egy szobába, olyat kapok hogy azt még megemlegetem. De megéri a bizonyításért. Végül is, ha a lány miattam mosolyodik el, vagy miattam lesz jobban, nem utálhatnak. Akkor nem csinálok rosszat.

Vissza fordultam az ágyhoz, oda sétáltam és leültem mellé ismét.
-Azt mondták semmi bajom, holnap haza engednek-mosolygott rám amint megpillantott.- De apa még legalább egy hétig otthon tart, hogy biztos ne legyen semmi bajom.-forgatta a szemét de láttam hogy nem komolyan mondja amit mondd.
-Az jó...mármint hogy kiengednek, ha meg otthon tartanak...tudod hol keress.-mosolyogtam rá én is ő pedig biccentett. Megint jóban vagyunk. Végre. Azt hittem elveszítem, de szerencsére megmaradt, mégha kicsit csonkán is. -Viszont...lehet mennem kéne mielőtt apádék rám törik az ajtót..-eszméltem fel hogy valószínűleg már ők is rájöttek hogy én is eltüntem, és az orvos sincs már bent.-Jó legyél, és majd írj ha tudsz-intettem biccentve majd kinyitottam a zárat, és kilépve az ajtón Lucy apjának a kezébe nyomtam a kulcsot és angolosan távoztam. Hívtam taxit,ami haza is vitt és azt a két dollárt, ami amugy egyáltalán nem volt elég, is elvette tőlem a pasi, közben elküldve melegebb éghajlatra. Dehát így járt, így is annyi embert rabol ki az egész cég nap mint nap, hogy még ezzel sem veszítenek semmit.

Fel mentem az emeletre, mivel apám megint nem volt itthon, ki hitte volna? Leültem az ágyamra, és ezután a hosszú és nagyon is furcsa-legalább is számomra az- nap után, kezembe vettem a gitárom és csak céltalanul játszottam. Foggalmam sem volt meddig játszhattam, de a kinti sötét homály elég hamar rá ébresztett hogy valószínűleg estig. Leraktam a hangszert a helyére, és mielőtt nyugovóra tértem volna, még gyorsan ellenőriztem a telefonom jött-e üzenetem. Hát nem. Ezután feltettem a készüléket töltőre majd befordulva a falfelé el is nyomott az álom.

Reggel kicsit késve ébredtem, így villám gyorsan össze kapva magam, reggeli nélkül indultam iskolába. A Lucyval kapcsolatos kérdéseket azonnal nekem szegezték, amint beléptem, és egész nap mást sem hallgatthattam mint hogy "Mi lett vele? Hol voltatok tegnap? Hol van ő?" Hirtelen de fontos lett mindenkinek, amikor meg itt van, mást sem kap mint hogy miért lóg velem. Szánalmasnak tartottam, bár legbelül azért én is aggódtam Lucyért. És ezt ő is tudta jól...