Dark side ✔

19.rész

Fogalmam sem volt, látta-e vagy sem mivel apa elvette a telefonom, azonnal, miután feltöltöttem a videót. Amiről ő nem tudott, és remélhetőleg nem is fog soha.
Ebédig rendkívül hasznos dolgokkal foglaltam el magam, mint például az Mp3-am, az E-bookom és hasonló elektronikai tárgyakról való üzenet küldés, morzézés, füstjelek és hasonlókkal, majd mikor éreztem az ínycsiklandó illatokat a földszintről lementem és basszus bár ne tettem volna...

-Az a gyerek nem rontja meg többet a lányomat, ez biztos-háborgott apa anyámnak, én pedig fellépve pár fokot a lépcsőn, hogy ne látszódjak hallgattam a beszélgetésüket. Ha észre vesznek nekem annyi

-De a fiú nem akarja feladni, te is láttad, hogy rá van mászva Lucy-ra...Lehetetlen hogy lerázd.-sóhajtozta anya. Milyen kedvesek a sráccal akinek azt köszönhetik hogy még élek.

-Dehogy lehetetlen, Lucy telefonja nálam van. Ezt a Jamest vagy kit elküldtem, a francba, többet hozzá sem fog szólni Luciahoz. Tudod milyen befolyásolhatóak a fiatalok.

-De ha vissza adod neki a telefont nem bukunk le?-aggodalmaskodott anyám, még véletlenül sem azon ami esetleg nekem is jó lenne. Áh, minek azt, sokkal jobb ha átverjük a gyerekünket közben elvárva az igazságot tőle. Hány ingerem van a saját szüleimtől...

Ez már szánalmas..és péntekig Jhonnieval sem tudok beszélni, aki valószínűleg utál az egész dolog miatt, amiről én még csak nem is tehettem. De a "jól vagy kicsim?" kérdések és a játszom a jó fej szülőt az megy. Az össze esküvés a boldogságom ellen, tönkre tenni azt a kevés boldogságom is könnyű, de majd ha annyira kiütöm magam hogy nem kelek fel többet igen csak át gondolják: A TETTEINKNEK SÚLYA VAN! Mindnek. Ennek is, a telefon elvevésnek is, az erőszaknak, a túlzott szigornak, a tiltásoknak, a fogságnak, a kapcsolataim tönkretételének....egyszerűen mindennek!

Sírva rohantam a szobámba vissza, becsapva ajtóm magam mögött, amit még be is kulcsoltam.

Dühös voltam. Fájt. Mintha...hátba támadtak volna. És mindez miért? Mert apám félt... Nos én meg undorodom tőle. Tőlük. Az emberektől. A kibaszott ítéletektől. Az elvárásoktól. Attól hogy az emberek nem tudnak rugalmasak és nyitottak lenni.

Kezembe vettem a bögrém és a parkettához vágtam, ami apró szilánkokra zúzta a kerámia tárgyat pont mint apáék a szívem. Makulátlan fehér falam, percek alatt fekete, temperával festett szövegek és apróbb rajzok vászna lett.

A másság rossz?! Az emok mind szívtelen démonok?! Nekik nincs esélyük?! Ők nem bizonyíthatnak?!

És ha a saját lányuk is az lesz mit csinálnak? Ki tagadnak? Eltolnak maguktól?

Minden megfordult a fejembe, de amíg ebbe a kibaszott szobába vagyok bezárva nem csinálhatok semmit. Oszkárt direkt lerakták a kertbe hogyha szöknék ugasson.

Valaki kint kopogott. Apám vagy anyám. Egyikük sem érdekelt, így nem válaszoltam,így a kopogás dörömbölés váltotta fel, aztán kilincsrángatás és ordítozás.

Túl sablonos amit csinálok, így rá jönnek hogy hallottam őket. -Mindjárt nyitom csak...öltözöm- kiabáltam ki, hihetetlen sebességgel felvéve egy pólót és mindenféle posztert ragasztani a falamra, oda ahol a szövegek voltak. Ferdék lettek, és hülyén néztek ki de a fal fehérnek látszott.

Kinyitottam az ajtóm, mosolyt erőltetve arcomra, hogy azt higgyék abban a buta ábrándban élek hogy a szüleimben bízhatok még mert őszinték.

-Jó sokáig tartott felöltözni-méregetett apa engem, utána körbe nézett.

-Lány vagyok-vontam vállat hamisan nevetve, amit drága édesapám be is vett.

-Eddig gyors voltál-nevetett csak ő őszintén.- Mindegy.Ebéd-jelentette ki lassan délután négykor. Hogy elhúzta az időt Jhonnie tönkre tétele.

-Máris megyek- mosolyogtam, és elindultam apa mögött becsukva az ajtóm.

Leülve az asztalhoz két idegennel találtam magam szembe akiket egykor még a szüleimnek neveztem. Anyám szedett mindhármunknak kaját majd, mintha semmi nem történt volna, boldogan ettek. Fintorogva fogyasztottam el a számukra ebédet számomra vacsorát, keserű szájízzel. Legszivesebben ordítanék, veszekednék velük és nem magam emészteném belülről. Dehát nem lehet. Mer elméletben mitsem tudok az egészről.

Neha úgy érzem mintha úgy élnek mint a középkorban, csak nekik nem a pénz számít hanem hogy az illetékes hogy néz ki. De szerelem, barátság vagy bármi nem lehet ha az emberem jelen pillanatban emo.

Mostmár értem mért voltak olyan "tökéletesek" a királyi párok portréi. Mert tökéletesnek alkották a szülők, csak a boldogságot nem vették figyelembe.
-Köszöntem a vacsorát- toltam ki magam alol a széket, tányérom a mosogatókagylóba helyezve.
-Kitől kérjem el neked a házit?- állított meg apa.
-Akiben bízhatok...-csúszott ki-vagyis...majd inkább elkérem suliban-javítottam magam
-Ezek a kamaszok...-hallottam anya hangját majd magamra zártam az ajtóm.

Remélem rá jönnek hogy épp a lányuk ellen harcolnak...és vesztésre állnak.