Dark side ✔

18.rész

Délután hulla fáradtan értem haza, köszönhetően annak hogy egész nap az osztály bombázott, az összes lehetséges kérdéssel amit Lucyval kapcsolatban fel lehetett tenni. Még az az undorító ..... is rákérdezett holott mikor jött a lányért a mentő ott rinyált a közösségi oldalakon hogy mi az hogy valakinek baja van hajnalban. De végre vége lett a mai napnak, az emberek békén hagynak, itthon végre csönd és nyugalom van. Elterülve az ágyon épp azon gondolkodtam-ismét- hogy az a kislány a kórházból ki lehetett. És hogy vajon tudja hogy én vagyok a 'rossz' Lucy életében? Vajon Lucy apja az ő fejét is teletömte baromságokkal? Csak egyféle képpen tudhatom meg. Ha megkérdezem. Zsebemből előkotorásztam a telefonom majd Lucy chat fejére kattintva elkezdtem neki írni.
-Szia!-küldtem el és vártam hogy megnézze. Percek teltek el majd úgy döntöttem biztos pihen vagy valami, így megírom neki mit szeretnék, aztán majd ha megnézni válaszol. -Csak megszerettem volna kérdezni ki volt az a kislány, aki gondolom az anyukájával a te szüleiddel beszélt. Olyan 4-5 év körül lehetett. U.i Jobbulást, majd suliban találkozunk, ha apukád még elenged:D-és küldés.
Nagyjából negyed óra alatt válaszolt is. Igaz hogy nem kicsit lepődtem meg rajta.
-Mi közöd van hozzá...meg úgy egyáltalán miért is írsz? Apa szépen megkért hogy ne tartsuk a kapcsolatot. Nem akarok miattad kockáztatni, inkább ne írj kérlek. Soha. -teljes sokkban olvastam el az üzenetet. Szóval nem akar velem beszélni. Rendben. Ha így állunk. Én sem beszélek vele. Nem fog fájni. Nem érdekel. Ha ő ettől érzi jól magát, akkor tessék.
Kiborultam. Idegesített hogy úgy tett mint ha érdekelném. Úgy mutatkozott be mint aki egy kicsit is kedvel. És ezzel egy baj volt...hogy én nem vertem át. Èn tényleg bírtam. Csak ez az ő részéről mind hazugság volt.
Fájt. Fájt mint ha leszúrtak volna. Mintha egy kibaszott késsel szíven döftek volna.
Le kell vezetnem. Felpattanva az ágyról csak egy edzős cuccot vettem el, és már indultam is boxolni. Ha ez nem nyugtat le akkor semmi.
Fél óra. Ennyi kellet ahhoz hogy levezessem a feszültséget. Fáradtan,izzadtan és koszosan értem haza, ugyan is sikerült egy kisebb balhéba keveredni, amit bár meg is úsztam azért párszor velem is felnyalatták a földet.
Első utam a fürdő felé vezetett, ahol letusoltam és egy-egy horzsolást is lefertőtlenítettem.
Miért ilyen nehéz utálni őt?

-Lucy szemszög-

Ahogy azt ígérték haza jöhettem másnapra, viszont apám "rendkívüli nyomozó képességeinek" hála, arra jutottak anyámmal hogy se net, se telefon, és erre a hétre még suli sem, mert a közösségi oldalak hatására (plusz a Jhonnienak küldött üzenetem miatt) tettem amit tettem. Pedig nem így volt. Az egész Danielnek köszönhető.
Az ágyamon feküdve azon agyaltam hogy ha anyáék most pénteken elmennek vacsorázni, akkor ugye egyedül leszek és át mehetek Jhonniehoz. Ő az egyetlen ember akit teljesen magam mellet éreztem, és akinek mindent el tudtam mondani. Ő volt aki a kórházban is meg tudott mosolyogtatni. Aki nem cseszegetett a vágások miatt hanem próbált az ellen tenni hogy ne legyen több, és nem erőszakkal.
Ő hívta a mentőket. Ha a saját szüleimen múlik lehet a saját szobámban halok meg.
Nem értik meg mi bajom. Senki nem érti, egyedül az, aki most el van zárva tőlem. Akit tiltanak tőlem mert más. És tudják miért más? Nem! Nem tudják, még is elítélik.
Sóhajtva vettem el az éjjeli szekrényre helyezett dalszöveges jegyzet füzetem és kinyitottam azon az oldalon ami róla szólt... Jhonnieról. Fejemre vettem a fülest és elindítottam az MP3-as lejátszón a "kedvencek" listát és addig körmöltem amíg meg nem írtam az egészet. Vagyis reggelig. Kialvatlan szemekkel, borzos hajjal tettem le a füzetet és dőltem hátra. Büszke voltam magamra. Büszke arra amit írtam.
Erre az egyre voltam a legbüszkébb. Mert ez az enyém volt. Vagyis a miénk. A miénk Jhonnieval.
Oldalra fordulva lehunytam a szemem, majd el is nyomott az álom.
Valamikor dél körül ébredtem meg, ajtó kopogásra pont mint akkor... már csak Jhonnie hiányzott mellőlem.
-Igen?-kérdeztem még reggeli rekedtséggel a hangomban.
-Be mehetek?-kérdezte apu, hangjából ítélve vidáman amit nem nagyon értettem a vagdosás miatt. De mindegy, ő dolga.
-Persze, gyere.- ültem fel
-Hogy vagy kicsim? -nyitott be mosolyogva.
-Jól, még mindig- sóhajtom belemosolyogva -Nincs komoly bajom, csak pár karcolás. Késsel is csináltam már ilyet...mármint nem szándékosan. Érted. Ez is ugyan az, csak szándékosan.
-Értem. De lelkileg. Nem akarsz beszélgetni?
-De akarok. Vissza kaphatom a telefonom?
-Nem, amiatt vannak a kezeden sebek, és ezért kerültél kórházba.
-És bekerülhetek megint ha nem adod ide-néztem rá fenyegetően, és tudtuk, ő is én is hogy képes lettem volna megtenni.
-Figyelj. Tudom hogy haragszol rám, és azzal a fiúval akarsz beszélni aki itt aludt de csak kihasznál. Ma írt neked, nem kedves dolgokat, és még nem vagy abban az állapotban hogy ezeket olvasd. Majd jövőhéten vissza kapod, a suliig és vissza fele, hogy ha baj van hívj, de nem kell a balhé. Világosan fogalmaztam?
-Igen apa... -sóhajtottam. -De... mikor mehetek majd suliba?
-Majd ha már itt az ideje, még a héten maradsz.
-Rendben.-biccentettem csalódottan- és a telefonom megkaphatom csak videó felvételre? Utána ígérem vissza adom-alkudozom kicsit
-Csak videó felvétel, utána azonnal kérem vissza.-utasított, én pedig bólintottam. Persze nem csak videó felvételt terveztem.
Gitáromat az ölembe vettem és időzítővel elindítottam a felvételt, magam mellet kinyitva a füzetem. A tegnapi dalt felénekeltem, és apa, anya és a nagynénémet letiltva, a poszt alatt hogy ne lássák, posztoltam a videót egyszerű két szívecskével megoldva a leírását.
Remélem Jhonnie látni fogja, és ami fontosabb, tetszeni fog e neki?