Áʟʟᴀᴛɪ Ösᴢᴛᴏ̈ɴᴏ̈ᴋ [Bᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ]

4. rész

A döntés

Lassan összeszedtem magam, és felálltam. Kicsit megszédültem a sok sírástól. Letakartam apám testét, majd lehajoltam az átkozott fegyverért, és bicegve elsétáltam. Egy csomó kérdés cikázott a fejemben:

Nem tudom, hogy mi tévő legyek. Hamarosan keresni fognak minket... és ha megtalálják apám testét... akkor engem keresnek tovább...

Sétáltam az erdőben, már tényleg nem tudtam, hogy hol vagyok. De nem is bántam. Elkezdett cseperegni az eső. Éreztem ahogyan egy esőcsepp végigcsorog a hátamon. Gyorsan menedéket kerestem: egy barlangban húztam meg magam. Az eső elkezdett zuhogni. Mintha a felhők is apámat siratnák... Kezdtem fázni, egyre hűvösebbre fordult az idő. Összehúztam a pulóverem, és elkezdtem járkálni a barlangban. Próbáltam elterelni a gondolataimat, de ez lehetetlennek bizonyult.

- Most mi tévő legyek?

Fel-alá járkáltam a barlangban. Az eső még zuhogót. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy már nem vagyok egyedül: egy farkas állt a barlang bejáratánál. Néztük egymást egy ideig, majd hátraléptem pár lépést: a farkas beljebb merészkedett a barlangba. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Bizonyára a farkas is az eső elől keresett menedéket. Még mindig egymást figyeltük. Hátborzongató élmény volt, de egyben lenyűgöző is. Nagyon lassan elkezdtem leguggolni, közben a szememet végig a farkason tartottam. Óvatosan kinyújtottam felé a kezemet: a farkas egyre közelebb jött. Végül már csak egy méter választott el bennünket. Még mindig tartottam a kezem a farkas felé. A vadállat nedves orrával megszagolta a kezem, majd elment mellettem, és lefeküdt. Elfogadott engem.

Köszönöm internet!

Azért nem akartam teljesen közel menni a teremtményhez, de túl kíváncsi vagyok. Megint. Mindig. Odamentem hozzá, és leültem vele szemben: a farkas szemei nyugodtságot sugároztak, aminek hatására kezdtem kicsit megnyugodni. A szőre majdhogynem teljesen fehér volt, néhol egy-egy szürke beütéssel.

Az eső kezdett elcsendesedni. A farkas felállt, majd a barlang bejáratához sétált. Megállt és kinézett a vad tájat kémlelve, majd visszanézett rám. Egyik mancsát felemelte: mintha azt akarná, hogy kövessem. Kellett nekem ennél több? Felálltam a földről, és közeledtem a farkashoz, mire ő elindult. Én meg követtem. Időnként megállt és hátrapillantott, hogy tudom-e a tempót tartani. Körülbelül 2 órájára követtem a farkast, már kezdtem azt hinni, hogy csak a saját feje után megy, én meg követem, mint egy bolond. A nap kezdett lemenni.

- Nem tudom, hogy merre viszel, de jobb lenne ha...

Tátva maradt a szám: a farkas kivezetett az erdőből.

- Ezt nem hiszem el... de honnan tudtad...

A farkas szelíd tekintettel fürkészte a tekintetemet.

- Hát... nem tudom, hogy hogyan csináltad de... köszönöm.

Kiléptem az erdő világából, aztán egy pillanatra megálltam, és visszanéztem a megmentőmre. Elgondolkoztam:

- Miért is mennék haza? Nincs már senkim... már otthonom sincs... nem akarok árvaházba kerülni...

Éreztem, hogy könnyek szöktek a szemembe. De visszatartottam. Erős leszek. Összeráncolt szemöldökkel ránéztem az erdőre:

- Nem megyek haza itt maradok... az erdő az új otthonom! És megvédem bármi áron...