Áʟʟᴀᴛɪ Ösᴢᴛᴏ̈ɴᴏ̈ᴋ [Bᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ]

25. rész

A hős tett

Alexékhoz hazaérvén, mindenki kedvesen fogadott engem, és ez megnyugtató volt. Átérezték, hogy mit érzek, főleg Maya tudta igazán:

- Nem adjuk fel Helen... - mondta Maya, miközben megérintette a vállamat.

Csak az a gond, hogy én kezdem feladni... Hisz mit értünk el? Semmit. Pedig a törvényes úton jártunk el. Mégis mi veszítettünk. Mindenki bizakodó tekintettel figyelte az arcom, és ez már kezdett zavaróvá válni. Mit mondhatnék? Azt, hogy minden rendben? Vagy, hogy köszönöm? Nincs mit megköszönöm. Fura nem de? Hisz mindenki ott segített ahol tudott... Én pedig mégsem tudok egy "köszönömöt" kinyögni? Én már csak ilyen vagyok.

Bólintottam Maya felé, majd a nappaliba sétáltam, és lefeküdtem a szőnyegre.

***

Beesteledett.

- Jössz Helen? - kérdezte Sara kedves hangon.

Felálltam a szőnyegről, nyújtóztam egyet, és követtem Sarat egészen a szobáig. Sara befeküdt az ágyába, és pár percen belül el is aludt. Nem értem, hogy hogy tud ilyen hamar elaludni. Biztosan fáradt volt. De én nem tudtam olyan könnyen elaludni. Sokat forgolódtam, az erdőn járt az eszem. Most hogyan tovább?

***

Hirtelen felriadtam: szörnyű vihar tombolt. Az eső erőteljesen csapkodott, az ég dörgés kíséretével villámokat szórt. Fel alá járkáltam a szobában, mint egy kutya aki fél a vihartól.

- Feküdj vissza Helen... Nincs semmi baj... - mondta álmosan Sara.

- Én nem úgy érzem... - tovább járkáltam és kitekingettem az ablakon.

Sara a narancssárga takaróját a nyakáig húzta, és próbált visszaaludni. A kinti világot figyeltem: Alfa ilyenkor mindig hozzám bújik. Szegény Alfa most egyedül van ebbe a nagy viharban...

Ebben a pillanatban elállt az eső, és egy hatalmas villám csapott le a ház mellé, a szomszédos házba: a szomszédos ház kigyulladt. A tűz elkezdett pusztítani:

- Uram isten... Sara! Sara kelj fel! Kigyulladt a szomszédos ház! Szólj mindenkinek!

Gyorsan kirohantam a házból és a szomszéd ház felé rohantam teljes erőmből.

***

- Oh Helen... a házakon villámelhárító v... - megakadt a szava mikor kinézett az ablakon - Úristen...

Sara rohant az egyik szobából a másikba, hogy értesítsen mindenkit. A környék lakói már a ház körül voltak, próbálták megfékezni a lángokat, valaki hívta a tűzoltókat is, de még nem értek ide. Eközben a család akik a házban laktak szerencsére kijutottak:

- Várjunk... Hol van Lucas?! - kérdezte megrémülve a nő a férjétől, miközben az csak az egyik gyereket tartotta a kezében. A szülők megrémülve az égő ház felé pillantottak:

- LUCAS!!! - üvöltötte torkaszakadtából a nő, miközben lefogták. A férj a földre rogyott, és sokkot kapott.

Rosszul éreztem magam. Nem tudom, hogy mi ütött belém: be akartam rohanni az égő házba. Scott visszatartott, de nem hagytam:

- Engedj el!! - végül berohantam az égő házba. Alig láttam valamit... A füst az arcomba vágott, irritálta a szememet. Alig kaptam levegőt... A pólóm nyakát az orromra húztam, és hunyorítva kerestem az égő házban lévő gyermeket. Nagyon nagy volt ott a forróság... Kezdtem szédülni... Biztosan a vízhiány miatt, amit elveszített a szervezetem. De nem adom fel... Tovább kerestem a gyereket, és végül egy emberalakot pillanatok meg: nem lehet több 4 évesnél.

- Hahó!! Hallasz?

Nem kaptam választ. A gyerek arcán könnyek csillogtak. Odamentem hozzá, és ölbe vettem:

- Nem lesz semmi baj... Kiviszlek... - köhögtem.

Megindultam a kijárat felé kezemben a gyerekkel, de már az orrom hegyéig sem láttam... Hirtelen a mennyezetről egy lángoló gerenda esik le, éppen hogy csak nem ránk. Megijedtem. Talán mégsem kellett volna ezt tennem? Erős szorítást éreztem a nyakam körül: a gyerek átölelt. Könnyek szöktek a szemembe. Mi lesz, ha nem sikerül?

- Ne félj, kiviszlek innen...

***

Hangos szirénázással megérkeztek a tűzoltók. Elkezdték megfékezni a lángokat:

- Álljanak hátrébb kérem! Hátrébb!

- Bent van még a házban a gyermekem! - ordította a nő.

- Jól van hölgyem nyugodjon meg kihozzuk!

- Még egy lány is bent van a házban! Bement a gyermekemért!

- Hogy mi?! Miért tett ilyet?!

A tűzoltó hátrafordult a társaihoz, és tájékoztatta őket a helyzetről:

- Két ember még bent van a házban!! Gyerünk!

***

- Mindjárt kiviszlek! - mondogattam állandóan a fiúnak. Megláttam a kijáratott. Elindultam felé, a gyereket magamhoz szorítottam, és kirohantam az égő házból. Miután kiértünk a ház berobbant. A gyerekkel együtt a földre estem, testemmel védtem a törmeléktől. A tűzoltók odarohantak hozzánk elvették tőlem a gyereket, majd segítettek felállni. A helyszínre érkező mentősöktől gyors orvosi ellátásban részesültem, és a gyerek is. A szülők azonnal odarohantak a gyermekükhöz, és átölelték remegő kezekkel.

- Köszönöm! Köszönöm, hogy megmentette a fiam életét... - a nő engem is megölelt, és nem győzött hálálkodni.

Bólintottam, mert jelenleg nem bírtam megszólalni: a tüdőm tele volt füsttel. A mentős az arcomra helyezett egy maszkot, amibe beleszippantva éreztem, ahogyan a friss levegő beáramlik a tüdőmbe, a rossz levegő helyére. Megkönnyebbülten lélegzetem nagyokat a maszkban. Sikerült...
Mindenki aggódóan hozzám sietett:

- Úristen... Helen! Jól vagy? - kérdezték egyszerre.

- Igen... - válaszoltam, miközben levettem a maszkot az arcomról.

Az egyik tűzoltó közelebb jött, olyan ismerős volt:

- Miért mentél be az égő házba? Ez nagyon veszélyessé is válhatott volna.

- Nem tudom, hogy miért tettem amit tettem... Egyszerűen csak cselekedtem...