Áʟʟᴀᴛɪ Ösᴢᴛᴏ̈ɴᴏ̈ᴋ [Bᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ]

31. rész

Mit tegyek?

- Most olvasd. - mondta határozottan Sara.

Szemeimet a papír szegeztem, amin ez volt olvasható:

"Kedves Helen!
Nem is tudom, hogy hogyan kezdjem, szóval a lényegre térek. El akartam neked valamit mondani, de érthetetlen okból elrohantál. Nem beszéltünk és kerültél engem, ezért úgy döntöttem, ha már nem beszélünk, akkor leírom. Szóval akkor csak annyit akartam mondani, hogy szeretlek Helen... És erre akkor döbbentem rá, mikor a kifutón voltál... Teljes szívemből szeretlek... Nem hazudhatok tovább saját magamnak... Remélem egyszer megbocsátasz, és viszont szeretsz majd..."

Lesokkolva emelem fel tekintettem a levélből: Ezt nem hiszem el... Hogy micsoda? Tényleg igaz lenne?

- Most mit tegyek? - kérdeztem magamtól és Saratól is egyben.

- Tudomásom szerint csak egy döntésed maradt. - jelentette ki Sara - Eldönteni, hogy érzel-e valamit Scott iránt, vagy nem.

Sara kikapcsolta a vakut, majd visszamászott az ágyába. Magára húzta a takarót, és elaludt. Visszafeküdtem én is a matracomra, kezemben a levéllel amit Scott írt. Nem aludtam egész éjjel. Az agyam folyamatosan Scotton kattogott, hogy mit mondjak neki holnap. Kedvelem Scottot, de úgy mint egy jó barátot, akire mindig lehet számítani a bajban. Nem akarom megbántani... Mit tegyek?

***

Arra riadok fel, hogy nyílik az ajtó, de szerencsére csak Sara szeretne kimenni. Várjunk csak... Sara hamarabb kelt fel, mint én?

- Bocsánat... - mondtam Saranak.

Sara megállt a nyitott ajtóban, és rám nézett:

- Semmi gond. Te se haragudj rám...

- Nem haragszok. - mondtam.

Sara közelebb jött, és megölelt:

- Remélem, hogy jól döntöttél.

- Én is... - húztam meg a szám szélét.

***

Lementem a nappaliba, mindenki ott volt. Mint hacsak rám várt volna az egész csapat. Scott szemei találkoztak az én szemeimmel:

- Jól vagy Helen? - kérdezte Scott, miközben aggódva fürkészte az arcom minden egyes mozzanatát.

- Igen, persze... - válaszoltam - Beszélnünk kell.

Scott és én kimentünk a házból, majd sétálgattunk az utcában:

- Nézd Scott/Helen. - mondtuk egyszerre egymásnak. Pár perc kínos csönd után Scott megszólal:

- Elolvastad?

- Igen...

- Mit gondolsz?

Sóhajtottam egyet és megálltam, mire Scott is:

- Sajnálom, hogy elrohantam de féltem... Féltem attól a tudattól, hogy már semmi nem lesz a régi. Nagyon kedves amit a levélbe írtál, de én...

- Ne is folytasd Helen. Tudom, hogy mit akarsz mondani. Nem kell köré mézeskalácsházat építened. - Scott zsebre rakta a kezét és szomorúan elindult.

- Scott! Várj! - kiáltottam utána.

- Mire? Magyarázatra? Kösz, de nem kell megmagyaráznod semmit. Értem én.

- Nem arra te barom! Még nem mondtam el a végét! - ordítottam rá, majd mikor Scott visszafordult és rám nézett, a kezemet a szám elé helyeztem.

Scott visszafordult és felém jött, majd megállt előttem egy lépésnyire:

- Hallgatlak. - mondta komoly arccal.

- Sajnálom... nem akartalak lebarmozni, csak... kicsúszott a számon.

- Meg van bocsátva. Folytasd.

- Szóval.... Kedvellek Scott, de úgy mint egy jó barátot, akire mindig lehet számítani a bajban... Sok mindent tettél értem, amit sohasem felejtek majd el...

- Helen... válaszolj őszintén kérlek... Jobban szeretsz engem mint egy jó barátot?

Scott szemébe néztem:

- Nem. De talán egy kis idő múlva beléd tudnák szeretni...

- Értem. - Scott a kezét nyújtotta - Akkor nem adom fel.

Megfogtam Scott kezét, majd lassan visszasétáltunk a házba.

- Akkor mi most j...

- Olyasmi. - válaszoltam Scottnak egy kis mosollyal. Ő is visszamosolygott rám.

Scott kinyitotta előttem az ajtót, majd a házba érvén mindenki feszülten minket figyelt: mintha idegenek lennék egy másik dimenzióból. Igazából tudtam, hogy mire kíváncsiak: megfogtam Scott kezét, mire erre Sara őrülten fel-alá kezdett mászkálni:

- Jaj de örülök! - kiáltott Sara.

Alex vállba veregette a haverját, és Maya megölelt minket.

- Gratulálok. - mondta Charlie egy újságlapozás közben.

Scottal mosolyogva egymásra néztünk.