Áʟʟᴀᴛɪ Ösᴢᴛᴏ̈ɴᴏ̈ᴋ [Bᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ]

24. rész

A második esély

- Engedj el Scott... - a fiú engedett az öleléséből - Eressz!

Scott elengedett, majd gyorsan kirohantam az épületből. Maya utánam kiabált:

- Helen! Várj!

Hallottam, de nem álltam meg. Csak futottam, és futottam. Nem tudom hogy merre, de nem számít. Az a lényeg, hogy el innen jó messze. Dühös voltam és szomorú. Mikor már majdnem kiköptem a tüdőmet, megálltam. Térdre ereszkedtem a földre: Miért győzött a rossz? Pedig általában a jók szoktak. Nem értem. Valami nem stimmel... De mindegy. Nem szabad tovább ezen rágódnom.

- A háborúnak még nincs vége Victor... Még nincs vége...

***

- Hová mehetett? - kérdezte Scott.

- Nem tudjuk. - válaszolt Sara.

- Nem kell aggódni. Nem lesz semmi baja. Majd hazajön ha akar. - mondta Maya.

A kis csapat hazaindult, csak Scott maradt:

- Én azért megkeresem.

A család beszállt az autóba, de előtte Sara mondott még valamit Scottnak:

- Ez aranyos Scott! - mosolygott Sara.

- Micsoda?

Sara már ekkor beszállt a kocsiba, és integetett a fiúnak. Scott bizonytalanul visszaintett.

- Hol vagy Helen...

***

Már teljesen a földön feküdtem. Most mihez kezdjek? Lehunytam a szemem, és visszaemlékeztem a sok csínre amit elkövettem. Hogy a szomszédok agyára mentem, és hogy apám nyugtatja őket. A rendőrökre és tűzoltókra, akik a próbálták munkájukat végezni, csak miattam nem mindig sikerült. Az otthonomra, és a második otthonomra... Alfára... a környezetre... a tiszta levegőre és az égboltra...

***

- Elnézést! Nem látott egy lányt elrohanni véletlenül?

- Nem, sajnálom.

Scott tovább kérdezősködött a járó kelőktől míg az egyik, hasznos információval szolgált. A fiú végül megtalált, és látta, ahogyan a földön fekszem. Odarohant hozzám, és gyengéden megérintette a vállamat:

- Helen...

Kinyitottam a szememet, megijedtem, és reflexből hátralöktem Scottot. A fiú a hátraesett, és lehuppant a földre.

- Sajnálom Scott...

- Semmi gond. - a fiú felállt a földről, és leseperte magát.

Én is lassan felálltam, Scott közelebb jött, majd a hajamhoz érve kivett belőle egy fűszálat.

- Gyere... Menjünk haza.

- Nekem már nincs otthonom... - fordítottam hátat Scottnak.

- Nézd Helen... Már nekem sincs otthonom, ahogyan neked! De ott van Alex, Sara, Dr. Charlie, és Maya... Akik segítenek neked, bármiben! Ahogyan én is...

Üres tekintettel néztem a semmibe, éreztem, ahogyan egy könnycsepp végigcsordul az arcomon:

- Menjünk haza...

Elmentünk egy közeli buszmegállóba, és vártunk. Scott közben elolvasta a menetrendet, és kiderült, hogy a nekünk jó busz 2 óra múlva jön.

- Itt fogunk megőszülni. Inkább felhívom Alexet.

Lassan leülök a buszmegállóban lévő padra, és az előttem lévő galambokat nézem, ahogyan egyre közelebb és közelebb jönnek felém. Olyan közel vannak, hogy simán megfoghatnám valamelyiket.

Scott a telefonját a füléhez emeli, majd elkezd beszélni:

- Halló?

- Alex? Itt van velem Helen, de nem tudunk, hogy hazamenni. A legközelebbi busz 2 óra múlva jön. Értünk tudsz jönni?

- Megyek! Hol vagytok pontosan?

- Az Evergates sarkán.

- Rendben. Úton vagyok!

Scott letette a telefonját. Majd felém nézett:

- Alex értünk jön.

Még mindig a galambokat bámultam, bólintottam egyet, majd rávetettem magam az egyik legközelebb lévő galambra: elkaptam. Scott felé néztem a galambbal:

- Oké... Ügyes vagy. Most már elengedhetnéd...

Ránéztem a kezemben lévő galambra, szürke tollai szépek voltak, szemei ijesztő narancssárga színben tündököltek. Veszek egy nagy lendületet, majd feldobom a galambot a levegőbe, mire az pár nehéz szárnycsapással elrepült, majd leszállt ugyan oda ahol az előbb volt.

- Hülye galamb...

Scott elnevette magát, majd én meg a fiú nevetését látván nevettem el magam.

Alex pár perc múlva megérkezett értünk, Scott mondta, hogy üljek nyugodtan előre, majd ő ül hátra. De én szó nélkül hátraültem, Scott meg mellém. Meglepődtem. Alex a visszapillantó tükörbe lökött egy vicces mosolyt Scottnak, mire a fiú bemutatott Alexnek. Alex elnevette magát, majd elindultunk.