Nem látok

1. fejezet

Daisy

– Daisy! – suttogja a nővérem a fülembe. A hangjában hallom, hogy mosolyog. Ő az, aki szinte mindig mellettem van, ő az én szemem. Borzasztó hálás vagyok neki ezért, sosem fogom tudni meghálálni.

– Hmm? – nyöszörgöm kómásan, hiszen reggel van. Ha nem csal az időérzékem, akkor hat óra körül lehet az idő.

– Gond lenne, ha a mai napra magadra hagynálak? – kérdezi, mire felülök az ágyban. Barry meg anyu legalább itthon lesz. A tanárom is jön délután, nem fogok unatkozni.

– Nem, menj csak. Megleszek – válaszolok lelkesen.

– Köszönöm, húgi! – Megborzolja a hajam, ami egyébként is száz felé áll. – Gyere, szedjük össze magunkat, azután megyek is utamra.

Egy bólintás után kimászom az ágyból, ő megfogja a kezem, majd együtt átmegyünk a fürdőszobába, ahol a mosdóhoz lépünk. Előre hajolok, megengedem a vizet, majd hirtelen mozdulattal csapom arcon magam vele. Emma hangosan felnevet, mert a hideget nyitottam meg, így rémülten felsikítok. Csípőre csapott kézzel fordulnék felé, de pont a másik oldalamon áll, így ezen is elkuncogja magát. Nem tudom, mit bénázok, amikor tisztában vagyok vele, hogy bal oldalon van a meleg, jobbon pedig a hideg.

– Na, gyere ide, Tündérlány! – érinti meg újra a csuklóm, s maga felé fordít. Eleinte nem tetszett ez a becenév, amivel illet, de már megszoktam, elfogadtam.

Finoman az arcomhoz helyezem a puha törölközőt, ami felszívja a vizet. A kezemmel az arcát tapogatom, tisztán érzem, hogy mosolyog, sőt vigyorog.

– Ilyen viccesen nézek ki? Reggel van még, nem figyeltem oda – szólok rá flegmán, persze csak poénból.

– Nem, már megszoktam, hogy tapogatsz. Azért szedd össze magad, nem szeretem, amikor nem figyelsz magadra! – mondja aggódással a hangjában.

– Ó – nyelek egy nagyot –, értem. Figyelni fogok, ígérem! – mondom sebesen bólogatva.

Az arcommal nem kell sokat bíbelődnie, hiszen hála a géneknek nincs gond a bőrömmel. A kezembe nyom egy rövid nadrágot, amit felszenvedek magamra, begombolom, ezután jöhet egy póló, amin kitapogatom a címkét, hiszen nem akarom fordítva felvenni.

– Nos, csak, hogy tisztában legyél vele, mi van rajtad: kék farmer, fehér póló, aminek az alja csipkés.

– Úgy mondod, mintha tudnám milyen az a kék, meg a fehér. A csipkét kitapintom, de a többit nem lehet. Mindenesetre, köszönöm! – húzok boldog mosolyt az arcomra, miközben remélem, hogy felé nézek, hiszen a hang irányába fordultam.

– Nem baj, azért elmondtam. Mellesleg tudod, hogy bármikor segítek, drága Daisy – mondja, majd érzem, hogy közel hajol, és egy gyors puszit ad a homlokomra. Emma magasabb nálam pár centivel, végül is idősebb nálam két évvel, már tizenkilenc éves.

Miután elköszönünk, magamra hagy. A botom segítségével az ajtóhoz sétálok, elforgatom a hideg kilincset, meghúzom az ajtót, majd átlépek a küszöbön. Az emeleten van a szobám, mivel a földszinten csak egy van, az is apám dolgozószobája. Pontosan huszonegy lépcső vezet le, mindig számolom, így sosem esem el, kivéve, ha sietek, és kettesével szedem, vagy hármasával... Olykor gurulva tettem meg az utat.

Normál tempóban lépdelek, majd mikor leérek, érzem, hogy valaki nyaldosni kezdi a kezem.

– Szia, Barry! – köszönök neki lelkesen, mire vakkant egyet, amin elnevetem magam. Selymes bundájába túrok a kezemmel. A kutyus egy barna színű labrador, aki hat éves. Egy éves volt, amikor hozzám került, én pedig tizenkettő.