Nem látok

10. fejezet

*** Fantasy-s rész 2. ***

Jázmin

Legalább három órán át keresem azt a könyvet, ami segíthet megtalálni az órát, de egyszerűen nincs, nem találom.

Mindenesetre vissza kell mennem, mielőtt észrevennék, hogy gyanúsan nagy a hangzavar a kastélyban, mert nincs, aki rendet teremtsen. Igaz, vannak nyugisabb napok, de sose lehet tudni, ma milyen napjuk van éppen.

Nagy sóhajt követve elhagyom a titkos részt, majd kikapok egy könyvet a szemben lévő polcról, és megindulok a kijárat felé. Menet közben kénytelen vagyok beleolvasni, mert ha valaki megkérdezi, mit olvasok, ne kezdjek makogni, hogy „Ő... Mit is?" Az számomra felettébb kínos lenne.

Sikeresen elhagyom a könyvtárat. Meg kell keresnem Bent.

A kastély főbejáratánál Liamet látom meg. Ott ül egymagában, a fején a fejhallgatója. Ide hallom, ahogy ordíttatja a zenét. Felvont szemöldökkel bököm meg a vállát, mire unottan felnéz rám. Kikapcsolja a zenét, aztán a nyakára csúsztatja a készüléket.

– Szia, Liam! – integetek neki szokásosan. – Hallom, megint üvölt a zene a füledbe. – A kezemet a sajátomhoz emelem, imitálva azt. Barátságosan mosolygok rá. Ugyan nem beszélgetek vele sokat, de őt is nagyon szeretem.

– Aha, jól hallod – feleli. Ő az a típus, aki sosem köszön, csak válaszol, vagy megszólít, ha szüksége van valamire. Egyszerűen nem tudom leszoktatni erről.

– Véletlen, nem láttad mostanában Bent? – kérdezem a jobb kezemet a csípőmre téve.

– Véletlen se – rázza meg a fejét.

– Értem. Köszi! – mosolygom rá. – Akkor keresem tovább!

– Sok sikert – motyogja, majd felrakja a fülest és már üvölt is a zene. Becsukja a szemét és lazít. Én ilyen hangerő mellett biztos nem tudnék pihenni.

Tovább haladok a nappali felé, ahol megpillantom Aaront a legidősebb testvérünket. Nagyon kedves tud lenni azokkal, akik megérdemlik, de az keveseknek adatik meg. Én vagyok a szerencsések egyike. A fiúkkal határozottan beszél. Ő az, aki majdnem a ranglista tetején áll. Pontosan a főnök alatt van. Mindig körültekintő. Nincs olyan dolog, ami elkerülné a figyelmét. Ha bármi baj van, mindig ő húzza ki a fiúkat a bajból.

– Szép napot! – köszönök neki vidáman, miközben kedvesen integetek felé.

– Szia, Jázmin – köszönt a fejét felém emelve, s egy halovány mosolyt húz az arcára a kedvemért. – Merre jártál?

– A könyvtárban, tudod, a szokásos – felelem vállat rántva. – Nem láttad véletlen Bent? – kérdezem egészen közel lépve hozzá. Lehuppanok a barna bőrkanapéra, ami a nappali közepén van.

– Véletlen? – hümmög, majd az éjsötét hajába túr.

– Aha – felelem kuncogva.

– A szobája alatti tölgyfán láttam utoljára, ott aludt – feleli. – Viszont nekem dolgom van, ne haragudj! – Közel hajol hozzám, hogy egy puszit nyomjon a homlokomra.

Megvárom, míg elmegy, utána átrohanok a kastélyon a túloldalra, amerre Ben ablaka néz. Felnézek a magas fára, s lám, tényleg ott fekszik.

Nem akarok ordibálni, mert csak felkelteném valaki figyelmét, ezért felszökkenek mellé. Játszi könnyedséggel ugrom meg a három métert az első vastagabb ágig, ahol ő is van. Leülök szembe vele és csak nézem, ahogy alszik.

Aranyosan szuszog. A vörös hajára vetődik a tekintetem, és nem bírom megállni, hogy ne fogdossam meg. Különleges haja van, pontosan azért vagyok oda érte. Lassan emelem a kezem a feje felé, és a homlokába lógó tincseit tolom félre, amikor kinyílik a szeme. Nem vagyok zavarban, megszokta már tőlem, így hirtelen mozdulattal mindkét kezemmel borzolni kezdem.