Nem látok

30. fejezet

Daisy

A konyhában iszom a hideg kakaómat, amikor Matt, visszaérve a mosdóból váratlanul megérinti a derekam, ami elég érzékeny pont, csikis számomra. Ahogy megfordulok, sikeresen leöntöm őt.

– Sajnálom, de megérdemelted! – reagálom morcosan, de nevetnem kell a figyelmetlenségén.

– Semmi gond, teljesen igazad van – mondja egyetértően.

Elküldöm a földszinti fürdőbe, hogy vegye le a pólóját és mosakodjon meg. Én úgy döntök, hogy addig kiszellőztetem a fejem. Botom segítségével haladok a teraszajtó felé, amit egy határozott mozdulattal tolok el. A virágoskerthez sétálok, hogy élvezzem az illatukat. Nyugodt vagyok, már megbékéltem a tudattal, hogy vakon fogok megöregedni, majd meghalni. Tehetek én bármit, a tényen nem változtathatok. Mellesleg, amíg vannak, akik szeretnek, addig nem lehetek önző, nem végezhetek magammal.

Hallom, hogy valaki közeledik. Matt nem lehet, mert nem végezhetett ennyi idő alatt.

– Ki van itt? – szólalok meg nyugodt hangnemben.

Az illető egy szót sem szól, de érzem, hogy már előttem áll. David lenne az? Igaz, ő csak akkor jelent meg eddig, amikor meg akartam halni. Biztosan nem ő az.

– Add vissza az órámat! – mondja határozott, mély hangon. Egy idegen férfi van a kertünkben, aki követelőzik.

– A magáé? – érdeklődöm, közben a másik kezemmel az órát takarom el. Régóta nálam van, már az enyém. Sosem vettem le ez idő alatt, most sem fogom. A múltkori incidenskor ugyan leakartam, de nem jött össze, sehogy se tudtuk Alexszel leszedni. A végén abbahagyta a színváltást, meg a mutatók forgatását.

– Jól mondod. Nagyon fontos nekem, add vissza! – Hangja akaratos, nem tűr ellentmondást, pedig én vissza nem adom. Nem tud olyat adni, amiért cserébe visszaadnám.

– És ha nem akarom? – érdeklődve emelem a szemöldököm a hang forrása felé fordulva, teszek előre egy lépést.

– Nem bánthatok embereket – motyogja magában, de jó a fülem, így tisztán hallom. – Mit kérsz cserébe? Pénzt? Valami tárgyat? – sorolja a lehetőségeket, de nekem egyik sem kell.

– Nem tud olyat adni, amiért odaadnám. – Magabiztosan állok, nem engedek. – Pénzünk van elég, ebből kifolyólag bármit megvehetek. – Enyhén megszorítom a kezemben lévő botot.

– Biztosan így gondolod? – Váratlanul megérinti az államat és felemeli azt. Ismeretlen ez az illat, sehol nem találkoztam még vele.

– Már elnézést, de mit gondol? – A kezem felemelvén lecsapnám az övét, de megragadja a másikkal az enyém, amire egy bosszús grimasz a reakcióm.

– Engem egy ember ne üssön meg! – mondja a hangját megemelve. – A szemed. – Az érzékeny pontomra tapintott, de azzal mégis mi célja?

– Most már elmehetne, nem adom magának az órát! – mondom morcosan, azután kirántva a kezem megfordulok és teszek egy lépést, de megragadja a karom. Rémülten nyelek egy nagyot. – Maga nem gondolja, hogy kicsit pofátlan? – kérdezem a hangomat ténylegesen megemelve.

– Látom, nincs pupillád, ha adnék neked, akkor visszaadnád az órámat? – Egy pillanatra megáll a lélegzetem és tátva marad a szám. A szívem hevesen ver, nem akarok hinni a fülemnek.

– Az lehetetlen! – szorítom a szemhéjam, mert nem akarok sírni. Az idegen előtt meg főként nem.

– Számomra nem. – Elveszi a kezem az arcom elől, majd újra felemeli maga felé az államat. – Azok a gyönyörű kék szemek kárba vesznek így, ha nem látsz.