Nem látok

11. fejezet

Daisy

Reggel kómásan dörzsölgetem a szememet. Mennyi lehet az idő? Szédülök, ezért nehezen ülök fel az ágy szélére. Fel akarok állni, de egy pillanatra elfelejtem, hogy nem látok. Dülöngélve sikerül, de ahogy egyet lépnék, már el is esem. Borzasztóan szédülök és fáj a fejem, ami olyat koppant az előbb a parkettán, hogy csak rosszabb a helyzet.

Mindenféle emlékkép ugrik be, amiket nem tudok hova tenni. Teljesen olyan, mint egy kirakós játék, csak nekem nincs kedvem játszani. Nem akarok erre időt pocsékolni. Valahogy be kell ezt fejeznem. Az emeleten van a szobám, nemde?

Az egyik emlékképem az, ahogy lezuhanok a lépcsőn az emeletről. Nem biztos, de számításba kell vennem, hogy éppen felfelé tartottam a szobámba. Az ablakhoz kell mennem, kinyitni és...

Jelen esetben képtelen vagyok felállni, annyira szédülök, forog velem a világ. A fejem meg nagyon bevertem, csodálom, hogy nem jött be senki a zajra.

Mély levegőt veszek, mielőtt a hátamra fordulok. Próbálom nyugtázni a légzésem, hogy legalább lecsillapodjon. A szédülés meg majdcsak elmúlik perceken belül.

***

Elég régóta fekszem így, de úgy érzem, elmúlt a szédülés. Elég korán lehet még, s ezt abból következtetem, hogy senki nem nézett be hozzám.

Feltápászkodva az ablakot keresem. A levegőben tapogatózok, így elég viccesen nézhetek ki. Sikeresen beütöm a lábamat, valószínűleg az asztal lábába. Kicsit káromkodok magamban, de megyek tovább.

Sikerül kitapogatnom a függönyt, vagyis a túloldalon itt az ablak is. Egy laza mozdulattal elhúzom a lepelt, majd az ablak kilincsét kezdem tapogatni. Azt már hamar megtalálom. Nem izgulok különösebben amiatt, amit tenni készülök. Elfordítom a kilincset, azután kitárom. Remélem, tényleg az emeleten vagyok, mert ha nem és megtalálnak, akkor rájönnek a tervemre, vagyis azon lesznek, hogy megakadályozzanak benne.

Ügyesen kiülök a párkányra, ahonnan a lábam a levegőben lógatom. Kellemes az idő, bár fogalmam sincs, milyen évszak lehet most. Remélem, ha kitöröm a nyakam, nem maradok életben. Mély levegőt veszek, majd elrugaszkodom.

Várom, hogy földet érjek, de a kemény talaj helyett, valami viszonylag puhára esem.

– Mi a fene? – nyögdécsel alattam valaki, vagyis egy másik emberre estem rá. Van kertészünk, vagy mégis ki ez itt? A hangja alapján egy huszonéves férfi lehet.

– Te meg honnan pottyantál le? – kérdezi morcosan. – Máskor, ha végezni akarsz magaddal, előbb nézz le, hogy mire esel, vagy kire.

Könnyed mozdulattal lök le magáról. Ő határozottan nem a kertészünk. A nedves füvet tapogatom. Lassan felülök.

– Ki maga? – érdeklődöm a homlokomat vakarászva.

– Mit számít az? – kérdezi flegmán. – Na, csá! – köszön bunkón, majd magamra hagy a gondolataimmal.

Apropó gondolataim. Még élek... Mi a fenéért kellett pont az ablakom alatt lennie? Ki a búbánat ez? Idegesen turkálok a hajamban, valamint káromkodom. Mit mondok majd? Kijöttem levegőzni? Mondjuk, logikus... Ha kiugrottam volna az ablakon, nem ülnék itt épségben, vagyis arra nem fognak gondolni.

Próbáljam meg holnap, ugyanekkor? Kész őrület...

***

Vártam egy hetet, hogy lenyugodjon a családom, és ne féltsenek annyira egyedül hagyni. Végre mindenki elment itthonról, így magam vagyok.