Nem látok

23. fejezet

Daisy

– Mit keresel itt? – förmedek rá. Egy: nem érek rá. Kettő: a csók után egy ideig jobb lenne, ha nem találkoznánk. Három: ha ránézek, olyan bűntudatot érzek, hogy szinte fáj.

– Neked is szia... – mondja morcosan. Látom, nincs valami jó kedve.

– Történt valami? – érdeklődöm felvont szemöldökkel.

– Olyasmi. Bemehetek? – néz fel rám szomorú tekintettel. Mi történhetett? Miért pont hozzám jött?

Zavartan kapkodom a fejemet az utca és közte. Mendez úr hamarosan ideér, és legalább egy órát itt lesz, ha nem kettőt. Fenébe is! Nem küldhetem el.

– Gyere! – Megragadom a kezét, majd halkan becsukom az ajtót. A többieknek kiáltok, hogy téves házszám, majd felszaladunk a szobámba. Meglepetten néz rám, hogy mit kamuzok, de nincs más választásom. Mindenki félreértené a dolgot.

Miután becsuktam a szobám ajtaját, kulcsra zárom, majd csípőre tett kézzel fordulok felé. Felsóhajtok, aztán jelzem, hogy foglaljon csak helyet az ágyamon.

– Gondolom olvastad, amit írtam messenger-en. Mendez úr bármelyik pillanatban visszajöhet és nekem folytatnom kell a tanulást – magyarázom. – Illetve három tételt kell átnézni, ha nem tudom, akkor megtanulni és utána ki akar kérdezni – forgatom a szemem.

– Értem – reagálja a földet bámulva. Ennyire nagy a baj?

Nagy léptekben megyek oda hozzá, majd leguggolva megfogom a két kezét, és felnézek rá.

– Mi történt? Elmondod? – Őszintén, már kezdek aggódni. Alig ismerjük egymást, de ha hozzám jött, akkor az azt jelenti, hogy nincs más, akivel megosztaná. Ezek szerint senki nincs, akihez közel állna, bár ott a nővére, szóval nem értem.

– A nővérem – suttogja maga elé.

– Folytasd – kérem tőle halkan.

– Összevesztünk – válaszol ismételten egy szóval. Ajh... Megőrjít.

– Merthogy? – kérdőn döntöm jobbra a fejem. Próbálok szemkontaktust felvenni vele, de nehéz, ha szándékosan kerüli. – Siess, kérlek, mert nincs sok időm. – Muszáj sürgetnem, mert ha most nem mondja el, akkor vagy várnom kell legalább két órát, és végig kíváncsian őrlődni, vagy most tudom meg, vagy soha!

– Elmeséltem neki mindent veled kapcsolatban. – Végre felemeli a fejét és mélyen a szemembe néz. Nem láttam még ilyennek. Bűnbánóan, mégis vágyakozva néz rám.

– És? – faggatom továbbra is a részletek miatt. – Várj! Mindent? – akadok ki, amikor a csók is eszembe jut.

– Mindent – motyogja ismételten, miközben újra a padlót kezdi szemlélni, mintha valami érdekesség lenne rajta.

– A lényeget elmondanád? Elmeséltél mindent, ami köztünk történt, és emiatt vesztetek össze? – Elengedem a kezét, és elhelyezkedem a földön törökülésben.

– Elmondtam neki, hogy mit érzek irántad. – Tágra nyílt szemmel nézek rá. Azt reméltem, hogy ez az egész elfelejtődik, erre folytatódik...

Már éppen rákérdeznék, hogy ettől miért vesztek össze, de megszólal a csengő. Mérgesen túrok bele vörös hajamba, majd bosszúsan nézek rá. Nyúzottan kezdi nyomkodni a nyakát. Látom én, hogy rosszul érzi magát, és sajnálom, meg minden, de ez így nem jó.

– Mennem kell! – hadarom, és filózok, hogy miként juttassam ki a házból.

– Megvárlak – mondja, miután megragadja a csuklómat.