Nem látok

29. fejezet

* Fantasy-s rész 4. *

Jázmin

Ma van három éve, hogy David eltűnt. Nem tudjuk, hova mehetett. Eleinte azt hittük, hogy elrabolták, de miután a szobáját jobban átkutattuk, észrevettük, hogy szó szerint becsomagolt, és elment. Akit elrabolnak, az nem viszi el a ruháit, meg a cuccait. Gyakorlatilag minden fontosabb dolga eltűnt.

– Még mindig nem hiszem el, hogy tényleg elszökött. Ma van három éve... – A fejemet csóválom, közben az asztalon lévő kávés csészéért nyúlok. Benjamin ül velem szemben, karba font kézzel, bosszús nézéssel. Nem miattam, nem rám mérges, hanem Davidre. – Hogy van Rose? – próbálok terelni, bár a nő is folyton rá emlékezteti. Nem volt választása, mert a főnök megtudta, hogy Ben elhagyta az óráját, és csak egy feltétellel maradhatott el a büntetés – bár számára ez is az volt –, el kellett vennie Rose Benettet. Szerencséjére jól jött ki a dologból.

– Jól – feleli fanyarul.

– És a fiad?

– Liam vigyáz most rá, de jól van.

Ben kisfia kétéves. Az esküvőjük után egy évvel már „illett" gyermeket nemzenie. Rose nagyon szép, és erős is, de mégsem szimpatikus számára. A természete, hogy szeret irányítani – ezt ő mesélte –, meg elég hisztis. A testvérem ezt valahogy nehezen viseli el. Mindenesetre kénytelen.

– Liam? – hümmögök. – Biztos jó ötlet? Liam elég komor, a gyerek a végén megijed tőle – nevetek fel.

– Ugyan – legyint a levegőbe. – Nem lesz semmi baja, párszor már találkoztak, túlélte.

– Rendben van, ha te bízol benne, akkor oké.

Egy nagyot sóhajtok. Húsz éves vagyok, lassan nekem is illő lenne megházasodni, leginkább azért, mert nő vagyok. A bátyáim persze kivételt képeznek. Nekik több idejük van erre. Igaz, Aaron idén lett harmincegy éves, de még mindig nincs felesége, ahogy Liamnek és Davidnak sem – mert ugye elmenekült előle.

– Csak tudnám, hogy hova a picsába tűnt el! – csap az asztalra, amitől felriadok. Kikerekedett szemmel nézek rá, majd egy szempillantás alatt hátba verem. Hangosan feljajdul. – Most mi van? – förmed rám. Hiába telik az idő, ő sokszor még mindig éretlenül, és gyerekesen viselkedik.

– Tudom, nem vagyok az anyád, csak a húgod, de egyetlen nőként a családban, kicsit olyan érzésem van, mintha nekem kellene betöltenem a szerepét. Nekem kellett nevelnem titeket, mert hiába vagyok a legfiatalabb, mégis érettebb vagyok némelyikőtöknél. Aaron az egyetlen, aki valamire való. Te gyerekes vagy, Liam bezárkózott, és mogorva, David folyton felhúzza magát, mindig talál valami apróságot, amin képes őrjöngeni. – Egy nagyot sóhajtok, mert az előbb végig szinte hadartam. – Egyedül te költöztél el eddig, rád már Rose vigyáz, illetve neki kell terelgetnie.

– Még hogy terelgetni – röhög fel, közben a vörös hajába túr. – Engem ugyan nem kell!

– Na, persze... – forgatom a szemem. – Nem hát.

– Hugi.

– Hmm?

– Sajnálom, hogy rád hárult ez a feladat. – A kezét a vállamra hajtja, én mosolyogva nézek fel rá.

– Én is, elhiheted... – A hangom elhal, nem fejezem be a mondatom. Hiányzik anyu.

Kimegyünk a teraszra, ahol Liam és a kisfiú, Ned van. Meglepődöm, amikor észreveszem, hogy Liam a levegőbe dobálja a gyereket. Elhűlve nézem őket, de Ben egyáltalán nem nyugtalan. Ennyire bízna benne? Sosem tudtam volna elképzelni Liam kezében egy gyereket. Nem az a típus, aki szereti őket, most mégis egy új oldalát ismerhettem meg. Mosolyog, és nevet, de mikor észrevesz minket, akkor egyből lehervad a mosoly az arcáról, és a szokásos, komor kifejezésre vált.

Teljesen más arcát mutatta az előbb, mint amit mi ismerünk.

Aaron

– Aaron, van egy feladatom számodra – szólal meg rekedtes, mély hangon a főnök.

– Mi lenne az, apám? – Kérdésem után felhajtom a maradék whisky-t a poharamból. Gyakran összeülünk iszogatni, közben megtárgyaljuk a fontosabb dolgokat.

– Engem mocskosul zavar, hogy még mindig nincs meg Benjamin órája... Megúszta, hogy elvette feleségül azt a nőt, akinek a családjával össze akartam olvadni, de az óra attól még egy idegennél van. Eddig nem hallottunk semmi gyanúsat, ami alapján kiderült volna, hogy valaki használta.

– Nos, emiatt én is aggódom – sóhajtok.

– Használd a képességed – mondja komoly hangon, amire rá kapom a tekintetem. Azt a képességem, amire most gondol, még csak egyszer használtam gyakorlaton kívül. Fájdalmas, és veszélyes annak, akin elvégzem. Jelen esetben Benjaminnak, meg az illetőnek fog fájni, akinél az óra van.

– Biztos? – kérdezek vissza, ő válaszul csak bólint egyet. – Rendben, akkor előkészülök! – Azzal felállok, és a szobámba teleportálok.

Képes vagyok belelátni Benjamin elméjébe, így láthatom az összes emlékét. Nem kell hozzáérnem, tudnia sem kell róla, elég leülnöm egy biztos pontra, ahol nem zavarhatnak meg, és koncentrálok. Eddig nem használtam, mert nem akartam látni a testvérem emlékeit – most sem akarom, de a főnök megkért rá, hogy végezzem el a műveletet –, emellett fájdalmas számára, ahogy kapcsolódok az agyára. Mások nehezen viselik az e fajta agyturkálást. Nem értesítem, mert ha tudatosul benne, mit akarok, akkor ellen fog állni, és az még fájdalmasabb lesz számára.

Lecsukom a szemhéjam, és koncentrálok Benjaminra. Beletelik pár percbe, mire sikerül, hiszen nincs elég tapasztalatom még, így vigyáznom is kell.

„– Hidd el, Jázmin, hogy láttam Aaront, amint egy idegen nővel smárolt!

– És akkor mi van? – kérdezett vissza a húgunk."

Hogy lehet ennyire... Áh... Semmi köze hozzá, kivel mit csinálok.

Folyamatosan keresgélem a megfelelő időt, tehát durván három évvel ezelőtti emlékei között kell turkálnom. Nem egyszerű, de végül megtalálom.

Egy másik démont üldözött, aki egy kaput nyitott, Benjamin meg annyira idióta volt, hogy utána ment, mikor azt se tudta, mi van a túloldalon. Ezt nem hagyom annyiban!

Az emberek világába mentek át, azon belül egy családi ház kertjén haladnak át. A következő pillanatban egy másik városban vannak, viszont ott már nincs rajta az óra.

Ha szerencsém van, akkor abban a kertben megtalálom, ahova a kapu nyílt. Oda kell mennem!

Kipattan a szemhéjam. Úgy döntök, nem várok, felveszek egy hétköznapi ruhát, ami kevésbé feltűnő, mint ami most van rajtam. Démoni öltözékem mások számára ijesztőnek tűnhet.

Teleportálok abba a kertbe, ahova nyílt a kapu. Szemmel pásztázom a helyet, de nem látom sehol. Aztán észreveszem Benjamint, meg Davidet a ház mellett. Döbbenten bámulom őket, nem értem, mit keresnek itt, ahogy azt sem, ki az a lány ott. Várjunk! Ő meg miért...?

Lehetetlen, ilyen nem történhet meg!