Nem látok

5. fejezet

Daisy

– Daisy! – kiált anyám a földszintről. Jó fülem van, de komolyan. Vakságom annyiban jó, hogy a hallásom és a szaglásom felerősödött, semmi másra. – Itt van Mark! – szól újra, mire felpattanok az ágyról.

Néha elfelejtem, hogy vak vagyok, ahogy most is történik.

Sietősen szedem a lábam az ajtóhoz, kinyitom, majd a lépcsőn baktatok lefelé. Botom a kezemben, de nem nyitom ki. Meglepő, de majdnem teljesen leérek esés nélkül, ám az utolsó foknál megbotlom. Kinek a karjában landolnék, ha nem Markéban? Felismerem az illatát.

– Daisy... Daisy – szólongat nevetve. – Hová sietsz ennyire? – kérdésére teljesen zavarba jövök. Az arcom ég a forróságtól, hiszen zavarba hozott. Mi lett velem? Ugye, nem lettem szerelmes?

– Nem! Az kizárt! – kiáltok fel. Kínosan takargatom az ábrázatom, de megfogja a csuklóm, és elhúzza előle.

– Mire mondtad, hogy kizárt? Miről van szó? – kérdezi komoly hangon.

– Egyedül vagyunk, vagy van még itt valaki más is? – suttogom. Szerencsére nem hezitál, egyből válaszol.

– Ketten vagyunk. Anyukád telefonon hívták, el kellett mennie. Kérte, hogy szóljak neked. Pár óra múlva itthon lesz. – Egy nagyot sóhajt. – Azt is kérte, hogy...

– Hogy maradj itt addig? – vágok a szavába.

– Aha – feleli halkan röhögve. – Nekem nem gond.

– Azt gondoltam – mondom a szememet forgatva, de halvány mosolyt húzok az arcomra, jelezve, hogy nekem sem gond, sőt örülök neki.

Eszembe jut, hogy miről is szerettem volna beszélni vele. A szívem hevesen ver, szaporábban veszem a levegőt. Vajon mit fog válaszolni? Finoman ráharapok a számra.

– Szeretnék valamiről beszélni veled – szólalok meg halkan, közben zavartan az ujjaimat dörzsölöm.

– Hmm? Miről lenne szó? – kérdezi kíváncsian.

– Üljünk le a nappaliban. Nincs itthon senki csak Emma, ő pedig az emeleten ír, szóval nyugodtan tudunk beszélni. – Ekkor fogom csak fel, hogy mit mondtam. Miért vezettem fel így a beszélgetést? Túl komolyra sikeredett.

Átérve a nappaliba, helyet foglalunk a kanapén.

– Miről szeretnél beszélni? – kérdezi ismét. Az én gyomromban a pillangók olyan táncot járnak, hogy azt hiszem, rókáznom kell.

– Őszintén kimondom, szóval ne lepődj meg! – Veszek egy mély levegőt, amit azután lassan kifújok. A szívverésem nem lassul, inkább gyorsabb lesz. – Tudom, nemrég óta ismerjük egymást, de a nővéremen kívül te vagy az első barátom.

– Igen.

– Ráadásul fiú vagy. – Itt már talán kezdi kapisgálni, hogy miről van szó. – Nem tudom, hogy te mit gondolsz rólam, de én... – Ennél a pillanatnál elcsuklik a hangom, és nem nyílik szóra a szám. Valahogy leblokkoltam.

– De te? – kérdezi még mindig komoly hangon. Megrezzenek, amikor megérinti a kezem. A hüvelykujjával a kézfejem simogatja, ezzel fokozva az idegességem. – Hallgatlak, mondd ki bátra. Azért is kedvellek, mert őszintén kimondod, amit gondolsz.

Kedvel? Ezt mondta? Jól hallottam? Atya ég!

– Öhm – köszörülöm a torkom. – Félek, hogy megkedvellek, úgy.

– Úgy? – kérdez vissza, de utána elhallgat, nem szól semmit. – Már értem – csüggedten fújja ki a levegőt.

Folytatom, mielőtt bármit mondhatna. Nem akarom, hogy szóhoz jusson.