Nem látok

9. fejezet

Anya térdre rogy, így apának kell őt megtartania. Nem hiszem el, hogy ez történt!

Sírva és remegve lépünk be a szobába, de amikor meglátjuk az ágyon fekvő lányt, egy csöppet fellélegzünk.

– Ő nem a mi lányunk! – mondja szipogva anya a doktornőnek, aki meglepetten a kezében lévő papírokat kezdi nézegetni.

– Nem Melissa Thompson? – néz ránk felhúzott szemmel, értetlenül.

– Nem! – vágjuk rá egyszerre.

– Ez esetben elnézésüket kérem. Hogy hívják a lányukat? – Halálra rémisztett bennünket, de az arcán még megbánást sem látok. Felháborító.

– Daisy Adams! – feleli apám bosszankodva, ökölbe szorított kézzel. – Hol van? – kérdezi türelmetlenül.

– Azt hiszem, a mellettünk lévő szobában.

Azt hiszem? Ezt most komolyan mondta?

Kapkodva rohanunk ki a szobából a folyosóra. Apa nagy lendülettel vágja be annak a szobának az ajtaját, ahol Daisy van.

– Szia! – köszönök remegő hangon, közben odalépek hozzá és megragadom a kezét. Szerencsére magánál van. Könnyes szemmel szólítom meg.

A szüleink is boldogan üdvözlik, s reménykednek, hogy ez csak egy tévedés volt, és a lánynak nincsen baja a gerincével.

– Jó napot – köszönt minket meglepetten, idegenekként kezelve. Végignéz rajtunk, mintha próbálna emlékezni, de nem ismer fel minket. – Kik maguk? – kérdezi, mire mind értetlenül nézünk egymásra.

– Nem emlékszel ránk? – szólal meg dadogva anya.

– Nem emlékszem semmire sem – mondja a fejét csóválva.

Anya zokogásban tör ki, mire apa vigasztalni kezdi, nem sok sikerrel.

– Meg tudod mozdítani a lábadat? – kérdezem tőle reményekkel telve, hogy legalább azzal legyen minden rendben.

– Igen – feleli, majd a bal lábát magasra emeli a takaróval együtt, mire egyszerre lélegezünk fel. – De mondják, miért nem látok? – kérdezi zavarodottan.

– Tegezz csak! A nővéred vagyok – felelem, majd elcsuklik a hangom és a szüleinkre nézek.

– Vak vagy – válaszol neki apa. Anyával biztosan nem lettünk volna képesek ezt kimondani, így megtette helyettünk.

– Vak? – kérdezi kétségbeesve, majd a kezével a szemét kezdi el tapogatni, de hamar feltűnik neki, hogy a jobb kezét nem tudja mozgatni. Bal kézzel fogdossa a szemét, majd jobbra-balra lengeti előtte, de valószínűleg semmit sem lát. Megrázó lehet újra szembesülnie ezzel. – Mióta vagyok vak? – kérdezi könnybe lábadt a szemmel, és lassan útnak is indul egy könnycsepp az arcán.

– Születésed óta – feleli ismét apa, mert belénk szorult a szó. Neki is nehéz lehet kimondani, de sajnos valakinek meg kell tennie.

– Értem – mondja nagyot nyelve. – Magamra hagynának? – teszi fel a kérdést, mire összenézünk.

– Igen – mondja apu, majd elhagyják a szobát, viszont én bent maradok. Megállok az ablak mellett, és nem moccanok, hogy ne halljon meg, mert akkor kiküld. Nem akarom magára hagyni.

Anyáék közlik az orvossal, hogy én bent maradtam, így amikor belépnek a szobába, ne szóljanak hozzám, nézzenek levegőnek.

Daisy

Egyedül maradtam a gondolataimmal. Szerencsére voltak olyan kedvesek és magamra hagytak.

Vajon ki vagyok én? Mennyi idős vagyok? Hol élek? Vannak barátaim? Miért kerültem kórházba?