Nem látok

14. fejezet

Daisy

Egy kórházi váróteremben ülök a szemészeten.

Miért is vagyok itt?

Mark miatt döntöttem így. Látni akarom az arcát. Sétálni akarok vele az utcán, hogy mások is láthassák, mi együtt vagyunk, és én is láthassam a reakciójukat. Ketten elmennénk helyekre, ahol a tizenhét évem alatt sosem jártam. Nem volt eddig okom, hiszen azon kívül, hogy hallok és érzem az illatokat, sok értelme nem lenne olyan helyekre menni, ahol a látnivaló a lényeg.

Emma roppant boldog lett, amikor közöltem vele, hogy látni akarok, kerüljön az bármibe.

Anya és apa is vidáman ugrottak a nyakamba, hogy végre adok lehetőséget a fejlettebb orvostudománynak. Marknak viszont még titok ez az egész. Kizárólag a családom tud erről, meg a dokim fog.

Tehát itt ülünk most négyen a váróban. Hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok ideges. Izgatott is vagyok, de inkább félek. Megmondtam, hogy nem akarok többet kés alá feküdni, erre tessék. Itt ülök a kórházban, pontosabban a szemészeten. Magánorvosunk van, de nála is kell időpont, aminek most jött el az ideje. Kilenc óra.

Lassan nyílik ki az a fránya ajtó. Egy nagyot nyelek, mielőtt felállok. Emma látja a félelmem, ezért megragadja a karomat és felsegít. Bátorít szavakkal, amikre mosolyogva eljátszom, hogy hatottak, de valójában kicsit sem. Aggódom, hogy újra csalódni fogok, hiszen eddig sem sikerültek a műtétek.

Ha összejön, akkor kitárul előttem a világ, de vajon jól fogom kezelni a változást? A lakás mindig is biztonságot adott, ahogy most is, de ha megkapom, amire évek óta vágyom, akkor ki kell mozdulnom onnan, és félek, hogy nem fogok tudni beilleszkedni.

A gondolatmenetemet az orvosom zavarja meg, aki kedvesen nevetve fogad minket. Erőltetett, hazug vigyort mutatok felé.

– Jó reggelt! – köszönt minket vidáman. – Hogy vannak? Régen találkoztunk! – Gondolom, sorban végig néz rajtunk, de szinte érzem, hogy a tekintete rajtam állapodik meg. Izgatott vagyok, a szívem egyre hevesebben dobog. Elkezd remegni a kezem, ezért a hátam mögé rejtem, nehogy észrevegyék.

– Jól! – feleli anyu. – Nagyon jól, hiszen a mi Daisy-nk szeretne újra próbálkozni – mondja levakarhatatlan mosollyal, amit azóta visel, amióta tudja, hogy belemegyek a műtétbe. Honnan tudom, hogy mosolyog? Egyszerűen, ahogy beszél, nagyon is kivehető a hangjából. Hazudok, Emma mondta, hogy így van. Ezen gondolaton egy halovány mosoly kúszik az arcomra.

– Szép napot! – köszönti a nővérem vidám hangon.

– Helló! – szólal meg barátságosan apám is. Gondolom, kezet ráznak, ahogy ilyenkor szokás. Milyen jó kedve van mindenkinek.

– Daisy, fáradj csak beljebb, valamint Mrs. Adams is jöjjön, kérem – mondja az orvos. Befelé menet megragadom a kezét, amit azután erősen szorítok. Nem jelez, hogy fájna neki, így biztosra veszem, hogy mégse vagyok olyan erős, mint amennyire érzem.

– Akkor most megnézzük közelebbről a szemed – mondja, majd megfogva a karom jelzi, hogy hova foglaljak helyet. Leülök ahhoz a szerkezethez, amin keresztül – ha minden igaz – egy hatalmas nagyítóval láthatja a szemem.

Izzadok, egyszerűen megőrülök.

Hümmög, majd elveszi az arcom elől a készüléket. Egy pillanatig síri csend, ami nem sok jót ígér, de hirtelen összecsapja a két kezét, amire megrezzenek. Kell, legyen megoldás, hiszen azért jöttünk.

– Nos, akkor térjünk a lényegre! – mondja magabiztosan.

– Hallgatjuk, doktor úr! – mondja anyu lelkesen. Lágyan simogatja eközben a kézfejemet, ami nagyon jól esik.