Nem látok

15. fejezet

Daisy

Először csak bambulok magam elé, de azután könnybe lábad a szemem. Potyognak a könnyeim, de mosolygok, mert a műtét sikeres lett.

– Nem sikerült? – kérdezi rémülten az orvos. – Sajnálom – feleli csalódottan.

A fejemet felé fordítom és megérintem pont az orra hegyét. Meredten néz rám, én pedig csak mosolygok rá, mint a tejbe tök. Teljesen lesokkoltam őt. Az arcomra olyan mosoly kerül, amilyen ezelőtt még sosem volt.

– Látok! – kiáltom el magam, majd az orvos karjába ugrom, amin eléggé meglepődik, de felnevet örömében. – Annyira hálás vagyok! Maga el sem tudja képzelni, hogy milyen csoda ez számomra! Hihetetlen! Én már feladtam, erre tessék! – Széttárom a karomat, közben ömlenek a könnyeim. – Hadd telefonáljak! – kérlelem a férfit.

– Nagyon örülök, hogy sikerült! Adok telefont, de előbb hadd vizsgáljam meg, hogy minden rendben van-e. – Sebesen bólogatok, hogy haladjunk. Látom a dokin a megkönnyebbülést. Hatalmas haladás lehet számukra, hogy bevált ez az anyag.

A vizsgálat alatt végig szinte fülig ér a szám, nagyon boldog vagyok, olyan, mintha szállnék. Annyira új ez az egész. Kicsit félek, de tetszik, és idővel majd megszokom.

– Nos, úgy tűnik, minden rendben – mondja mosolyogva az orvosom. – Hozok egy telefont. – El is hagyja a szobát, s én lelkesen kapom a kezembe a tükröt.

– Ez én vagyok? – kérdezem magamtól meglepetten. Jobbra-balra fordítom a fejem, hogy teljesen lássam az arcom, melyik szögből, hogy néz ki. Fenomenális, hogy végre sikerült, és látok.

– Igen, ez maga. Csodálatosan szép – szólal meg a nővér, aki itt maradt mellettem.

– Köszönöm szépen! – hálálkodom vigyorogva.

Azt hiszem, egy ideig ez a széles mosoly meg fog maradni rajtam. Szóval ilyen szín a vörös, csodálatos. A hajam, selymes, lágy hatású. Ápolt a bőröm, vékony, formás a szemöldököm. Elragadóak a szempilláim, amik természetesen ilyen nagyok. Kék a szemem, most már magam is láthatom, hogy az pontosan milyen. Mindenki úgy áradozik róla, hogy mennyire különleges. Hosszú percekig ismerkedem a saját arcommal és a testemmel.

A nővér elhagyja a szobát, így egyedül maradok.

– Alig várom, hogy láthassam a családom arcát. Eddig csak a hangjukat ismertem, és az érintésüket, de most – hunyom le a szemem egy pillanatra –, látni is fogom őket.

Ahogy újra kinyitom, csak azt látom, hogy Emma kicsapja az ajtót, és hatalmas, krokodilkönnyekkel a szemében száguld felém. Olyan gyönyörű, csak kár, hogy sír. A boldog, mosolygós arcát szeretném látni. Ezután még egy nő és egy férfi lép be, akik a szüleim lehetnek.

– Daisy! – zokogja. – Az orvos azt mondta, hogy sikerült a beavatkozás – mondja szipogva. Felemelem a kezemet, hogy finoman letöröljem a nedves arcát. A szeme tágra nyílik a döbbenettől, majd magához ölel és erősen szorít. Örömében megállás nélkül sír. Jobban meghatotta, mint engem.

– Anyu! – szólítom meg a mögötte álló nőt. Emma végre elenged, így őt is szemügyre vehetem. Félhosszú haja a vállára omlik. Vékony testalkatú ő is, mint mi. Valakitől örökölni kellett. – Most már láthatom, hogy az én kedves anyukámnak, milyen arca van. – Szorosan ölel ő is, akárcsak Emma. A könnyeivel küszködik.

Ahogy átnézek a válla felett, észreveszem, hogy apu is elérzékenyül. Ő is nagyon szerette volna, hogy lássak, és most végre valóra vált mindannyiunk álma. Hihetetlen!