Nem látok

2. fejezet

Daisy

A fél napom tanulással telt el, mit ne mondjak, eléggé lefárasztott. A konyhába ballagva kinyitom a hűtőt és tej után kutatok. Anyu mindig az ajtónak a szélére rakja, hogy megtaláljam, azon belül közép magasságba. Bal kézzel tapogatózok, sikeresen kezembe is kerül a doboza. Jobbommal az asztalt keresem, lerakom rá, majd a pulton bögrét keresek. Két saját bögrém van, mindkettőnek érdes a felülete, innen ismerem fel őket. Megmarkolom a fülét, azután a doboz mellé rakom, majd centizgetve beleöntöm a tejet, ujjammal figyelem, hogy mennyi ment eddig bele. Úgy háromnegyedik szoktam tölteni. A dobozt visszarakom a hűtőbe, leülök az egyik székre, majd kortyolgatni kezdem a finomságot, amit nagyon szeretek, szinte minden mennyiségben.

Késő délután van, pontosabban négy múlt, s ezt onnan tudom, mert mindig ekkor távozik a tanárom. Mendez úr nagyon jól magyarázza a tananyagot, éppen azért is tartok ott, ahol. Hálás vagyok neki.

Miután megittam a bögre tartalmát, megindulok a lépcső felé, hogy a szobámba menjek. Az ajtó nyílik, becsapódik, hangos, egyre közeledő léptek, lihegés a fülem mellett.

– Dai – liheg folyamatosan –, Daisy! – szólít meg Emma. – Képzeld, kiadják a könyvem! – kiáltja, és megragad, magához szorít. Boldogan elmosolyodom, büszke vagyok rá, de még mennyire. Ez az első könyve, amit kiadnak.

– Gratulálok! Büszke vagyok rád! – Felemelem a kezem, és a hátát kezdem simogatni. Érzem, ahogy mellkasa megemelkedik, majd besüllyed, ahogy mély levegőket vesz. Szíve hevesen ver, nagyon izgatott, én is az lennék a helyében. Ha látnék, talán én is írnék, hiszen vannak ötleteim, csak ugye... Nagyot sóhajtok, ő elenged, és valószínűleg rám néz.

– Úgy örülök, olyan boldog vagyok! Anyu, itthon van? – hadarja, közben jobbra-balra nézhet, mert a vállam fogja, és érzem, ahogy mozog a teste.

– Szerintem boltba ment, mintha azt mondta volna – válaszolom. Elengedi a vállam, megfogja a kezem, azután húz a nappali felé, gondolom mesélni szeretne.

Mindketten helyet foglalunk, én felé fordulva, felhúzom a lábaim törökülésbe.

– Hallgatlak! – tapogatom ki a kezét, mire gyengéden megszorítja. Érzem, hogy kicsit megizzadt.

Mindent elmesél. Melyik kiadóhoz ment, hányan voltak ott, milyen volt a szerkesztő, hogyan beszélt, miket mondott. Ingyen kiadják a könyvét, de ő az egésznek csak egy részét kapja meg. A másik lehetőség, hogy maga adja ki, de az elég sok pénzbe kerülne – nem mintha akadály lenne –, és akkor övé lenne az összes bevétel. Azért ment kiadóhoz, mert nem akar maga foglalkozni a dolgokkal, csak írni szeretne, a többit intézze a kiadó. Nem is a pénz miatt csinálja, hanem az olvasók miatt.

– Ha nem haragszol, megyek, felhívom a barátaimat is – mondja, azután megvárva a bólintásom, felugrik és szalad az emeletre. Azért jó érzés, hogy én vagyok az első, akinek elújságolta az örömhírt. Megnyomkodom a tarkóm, azután elnyújtózom a kanapén.

***

Napágyon pihenek egy ideje, felettem az ernyő, nem is napozni jöttem, leginkább levegőzni. Szeretem a virágok illatát, a madarak csicsergését, a szelet, ami megborzongat. A telefon nálam van, de fülhallgatót megint nem hoztam le. Néha, hogy is mondjam... Nem tudom, hol hagyom az eszem.

Pár percig csak fekszem, aztán egyszer csak elfog egy rossz érzés, gondolataim a vakságomra terelődnek, hogy mióta is van ez.

Mióta is?

Amióta megszülettem.

Egyszerűen hihetetlen. Miért pont én?

Hiába vagyok remek tanuló, bármelyik egyetemre felvennének, sőt, talán magántanulóként végezhetnék is, de mi értelme lenne?