Nem látok

12. fejezet

Reggel arra ébredek, hogy valaki kopogtat az ajtómon. Nyöszörögve forgolódom az ágyban, de végül kinyögöm: szabad.

– Daisy, én vagyok az – mondja Emma, miután belép, és becsukja maga után az ajtót. – Jól vagy? – kérdezi kedves hangon, amint közelebb ér. Besüpped a matrac, ahogy helyet foglal, azután megfogja a bal kezemet, a szabad kezével pedig az arcomba lógó kósza hajszálakat söpri félre. Mindig is gondoskodó volt.

– Jól, persze, de... – ásítok nagyot. – Hány óra van?

– Nyolc – válaszolja. – Akarsz beszélni a tegnapról?

Ejha, már is a lényegre tér. Nem igazán akarok róla beszélni, de talán segítene.

– Hát... – húzom a szám szélét. – Tudod... – sóhajtok egy nagyot, majd felülök –, nem emlékeztem semmire az amnézia miatt, így nem láttam értelmét annak, hogy éljek. – Ezt mégse volt olyan nehéz kimondanom, viszont jobb, hogy nem látom Emma arcát. – Belevetettem magam a medencébe, de... – és itt jön egy nagy hazugság, mert az igazat nem mondhatom. – Mark észrevett és kimentett. – Huh, utálok hazudni, de bolondnak nézne, ha azt mondanám, hogy csak úgy bejött egy vadidegen és megmentett. Nem mintha diliházba küldene, de azért ne tartson őrültnek. Féltene, hogy biztos valami betörő volt, ám nekem nem tűnt annak.

– Mark? Tényleg ő volt? – kérdezi sokkoltan, s hallom a hangjában, hogy csöppet ingerült lett a neve hallatán. Egy nagyot sóhajt, majd megszorítja a kezem. – Meg kell köszönnöm neki, mindjárt jövök! – mondja lelkesen, de megszorítom a kezét, nem engedem el. – Mi a baj? – kérdezi rémült hangon.

– Semmi, csak azt mondta, hogy sokat kell ma tanulnia, ezért kérlek, ne zavard! – válaszolok egykedvűen, és remélem, nem veszi észre, hogy mekkorát kamuztam. Nem bukhatok le.

– Rendben, akkor holnap megyek át hozzájuk. Most viszont megyek a kiadóhoz, majd csak késő délután érek haza. Rendben? – Lágyan megsimogatja az arcomat és egy puszit nyom a homlokomra.

– Oké! – felelem lelkesen.

Végre elhagyja a szobát és nekiállhatok azon gondolkozni, hogy miképpen is érjem el Markot. Ezt meg kell beszélnem vele, különben Emma rájön, hogy hazudtam és akkor igencsak elvesztem a bizalmát, azt pedig nem akarom. Reménykedem benne, hogy ha kimegyek a kertbe és kiáltok párat, akkor talán meghallja. Nem tudom, melyik oldalon van a szobája, de más opciót nem tudok. Nincs meg a telefonszáma, ha ki is mennék az utcára, nem találnék el a házukig. Mármint, itt vannak tőlünk balra, bár, ha a házunkkal szemben nézzük, akkor jobbra, mindegy. Megrázom a fejem, próbálok rendet tenni benne.

Kimászok az ágyból, megigazgatom a hajam. Az ágy melletti székből előkotrom a fésűm és lassú mozdulatokkal kiszedem belőle az apró gubancokat. Ezzel végzek, a kezembe kapom a botom, amit szétnyitok és megindulok a fürdőszobába, ahol megmosom az arcomat hideg vízzel, így hamar felébredek. Puha törölközőt nyomkodom az arcomhoz, hogy felszívja a vizet. Nem szabad dörzsölni, mert leszedi a vékony bőrréteget. Igaz, megfelel egy arcradírnak, de naponta nem ajánlott azt sem.

Miután végzem a fürdőben, elbotorkálok a ruhásszekrényig. Igen, itt mindig bajban voltam, hogy mit vegyek fel. Emma olyan gondoskodó, úgy rendezgeti a tiszta ruháim, hogy tudjam, melyikben mi van. A színeket nyilván nem tudom megkülönböztetni, de itthonra olyan mindegy, hogy mit viselek, passzol-e vagy sem. Egy rövidnadrágot veszek fel, ami tapintásra farmer. Felülre pedig egy toppot, amiből kint van a hasam. Nyári meleg van, szóval nem kell sok ruha.

Nos, ideje lemennem a nappaliba.

***

Délelőtt van még, szóval hiába kiáltoznék, hiszen Mark iskolában van.