Nem látok

28. fejezet

Daisy

– Matt, hoznál nekem egy pohár vizet? – Egy puszit lehelek az arcára. Összebújva fekszünk a kanapén. Félig elaludtam, de felébredtem, ahogy mocorogni kezdett. Átkapcsolta a tévét egy másik csatornára. Talán vége lett a filmnek, amit nézett, én pedig csak hallgattam, aztán bealudtam. Szeretek rajta pihenni.

Amíg egy évig kómában voltam, Matt mindig mellettem volt. Mikor felébredtem, össze voltam zavarodva. Rengeteg dolog zúdult a nyakamba. A tény, hogy Mark megcsalt, pontosabban a barátnőjét csalta meg velem, egy nagyon aljas húzás volt. Sosem gondoltam volna róla. Kételkedtem ugyan, amikor Matt említette, hogy Marknak nem csak én vagyok, de mégsem kérdeztem rá. Valamiért bíztam benne.
Az, hogy Mark átvert, emiatt elvesztettem őt, nem is lett volna akkora nagy szívfájdalom, ám a látásom elvesztése... Mindössze egy hét adatott meg, amíg láthattam. Szerencsésnek gondolhatom magam, amiért legalább ennyit kaptam.
Aztán itt vannak a szüleim, akik fel akarták adni a reményt. A mai napig bennem van a tüske, de mondhatni megbocsájtottam nekik.

Mikor megtudták, hogy felébredtem, azonnal hozzám siettek. Anyu megállás nélkül sírt, ahogy apu is, amin nagyon meglepődtem.
Megtettek mindent annak érdekében, hogy jól érezzem magam.

Emma rendesen megfenyegetett, hogy ne próbáljak meg öngyilkos lenni. Meghökkenve hallgattam a kiselőadását, de egy nagy sóhaj után megnyugtattam, hogy nem kell félnie. Tényleg borzalmas volt ez az egész, és nagyon-nagyon megviselt, de nem gondoltam egyszer sem arra, hogy nem akarok élni. Szerintem ez nagyrészt Mattnek köszönhető. Nem lehetek elég hálás neki, amiért Emmával együtt ennyire kitartottak és támogattak, támogatnak engem a mai napig. Ennyi szeretetet mellett nem lett volna okom meghalni.

– Persze, drágám – nyom egy puszit a homlokomra. Felülök, hogy kimászhasson.

Matt és Emma segített át ezen a nehéz időszakon. Matt kitartóan járt át hozzánk minden nap, amikor csak tudott. Egy év után tisztáztuk, hogy járunk, hiszen mi már fél évvel a kómából való felébredésem óta másképp álltunk egymáshoz. Azóta eltelt még egy év, és sokkal közelebb kerültem hozzá, mint Markhoz valaha. Matt teljesen más, mint ő.

Életvidám srác, akinek egyáltalán nem nyűg az, hogy vak vagyok, és valószínűleg az is maradok. Ő így szeret engem.
Mark csak egy fellángolás volt, semmi több. Azt hittem, az szerelem, amit iránta éreztem, de tévedtem. Viszont, mikor Matt hozzám ér, mikor megölel, az az érzés szinte leírhatatlan. Ölelése meleg, és nyugtató. Markkal sosem volt ilyen, hogy átjött, és a kanapén ülve naphosszat rajta feküdtem, és néha el is aludtam volna. Mattel sok ilyen alkalom van. Talán segít, hogy nem látok, de egyre kevésbé vagyok gátlásos mellette.

– Daisy! – kiáltja a nevemet anyu. – Merre vagy?

– A nappaliban van – válaszolja Matt, miközben leül mellém és a kezembe adja a poharat. Nagyokat kortyolva húzom fel a tartalmát, majd az asztalra helyezem. Gyengéden megsimogatja a kézfejem. Élvezem, hogy ennyire gondoskodó velem. Szerencsésnek érezem magam, amiért a fiúm lett.

– Hoztam nektek epres fagylaltot – mondja lelkesen anyu, s én megnyalom a számat, amin hangosan felnevetnek velem együtt. – Várjatok, hozok kanalakat!

– Majd én! – szól közbe Matt.

– Rendes srác, kedvelem – jegyzi meg anyu, miután gondolom Matt már elhagyta a nappalit.

– Igen, anyu, én is kedvelem. – Érzem, hogy elpirulok. Felhúzom a lábam a kanapéra, és ráhelyezem az államat.

– Hogy érzed magad? – érdeklődi kedves hangon, a hátamat simogatva. – Annyira sajnálom, szívem! – A fejét a vállamra borítja, és zokogásban tör fel. Meghökkenve karolom át a vállát. Újabb érzelmi kitörés, ami néha rájön.