Nem látok

3. fejezet

Daisy

– Ezt hangosan kimondtad? – kérdezi meghökkenve, mert ilyet eddig sosem tettem. Pár éve kijelentettem, hogy nem küzdök tovább, nem kell több műtét, azóta egy szót se szóltam arról, hogy zavarna. Erre ma, az udvaron, hangosan kimondtam.

– Igen, ki – felelem letörten. – És meghallotta, azért ugrott át, és jött közelebb. Érdeklődött, hogy vak vagyok-e, mondtam, hogy igen. Elmondta, hogy a hat éves húga is születése óta vak.

– Tényleg? – kérdez közben, megszakítva engem a mesélésben.

– Igen, tehát remélem, nem néz le emiatt – motyogom.

Beszélgettünk volna még, de megérkezett apa. Nyílt a bejárati ajtó, majd becsukódott, nagy sóhajokat hallva, közeledő lépteket hallottam.

– Sziasztok! – köszönt minket vidáman, de hallani azért a hangjában, hogy lefárasztották. Szinte minden napja nehezen telik. Ritkán beszél róla, de mindig figyelemmel hallgatom az eseteit, amikről amúgy nem beszélhetne, de bennem megbízik. – Hogy vagytok, drágáim? – érdeklődik kedvesen. Hangját a nappali felől hallom, vagyis a táskáját tehette le oda. Kihúzza velem szemben a széket, helyet foglal, majd az evőeszközökkel zörög. Koppan a merőkanál a lábason, amikor szedi a levest, utána hozzáér a tányér aljához.

– Jól vagyok, drágám – feleli anya, és hallom, ahogy cuppanós puszit nyomnak egymás arcára. Aranyosak. Idén lesznek húsz éve házasok, amit biztosan megünnepelnek. Sok-sok finomság lesz.

– És te, leányzó?

– Jól vagyok, köszönöm! – válaszolok gyorsan, mert még kicsit el vagyok bambulva. Szívesen beszélgettem volna még anyuval erről a témáról, mert valahogy jól esett. Talán ideje újra felhozni a témát, elmondani, hogy mennyire fáj, mennyire zavar, hogy nem tehetek semmit.

– Emma? – érdeklődik apa.

– Ír – feleli anya. – Ihletet kapott, nem akarja elfelejteni, ezért gyorsan leírja.

– Ó, értem.

– Mesélte már nektek, hogy kiadják a könyvét? – töröm meg a pillanatnyi csendet, mire elcsendesednek mindketten.

– Komolyan? – kérdezi apa megnyomva a szót. Teljesen meglepődhetett, mert sose hitte volna, hogy egyszer bekövetkezik. Ő úgy van vele, hogy hagy írjon a lány, majd „kinövi", azután keres magának rendes munkát.

– Igen, komolyan! – mondom roppant lelkesen. – Én nagyon büszke vagyok rá! – vigyorgok, mint a tejbe tök. Számhoz emelem a tálam, ami ilyen kis kerek, amit az ázsiaiak is használnak, kevésbé potyog ki az étel. Kanállal emelem a számba a rizst, utána pedig a párolt zöldségeket.

– Jaj, én is annyira, de annyira büszke vagyok rá! – mondja anyu örömittasan, majd feláll, és elmegy.

– Na, anyád már megy is az emeletre gratulálni – szólal meg apa nevetve. Szerintem azért ő is örül, és remélem szóvá is teszi neki. – Melyik könyvét? Mi a címe? Miről szól?

– Szerintem erről beszéljen ő részletesen, nekem is csak a címét árulta el. Már a következőn dolgozik. El tudod ezt hinni? – kérdezem nevetve, egyben terelve a választ.

– Hihetetlen. Ennek mi a címe akkor?

– Bárcsak látnék – felelem halkan. Félek félreérti.

– Daisy... – mondja a nevem szomorkás hangon. Lerakja a kezében lévő evőeszközöket, majd folytatja. – Tudod, hogy mi mindent megtettünk érted. – Pont ezt akartam elkerülni, de mit lehet tenni.