Nem látok

27. fejezet

Emma

– Kómában van? – kiáltom felháborodva. – Nem szabadott volna erőltetnünk ezt az eljárást. Hagynunk kellett volna Daisy-t, hogy úgy éljen, ahogy szeretne. Már megbarátkozott a ténnyel, hogy nem lát, erre előhozakodtatok egy újabb dologgal... – hadarom idegesen. Felment a vérnyomásom, úgy érzem, felrobbanok. Valamit szét kell törnöm. Az én hibám is, amiért nem gondolkodtam előre, hogy esetleg az a folyadék kárt tesz benne...

– Emma... – suttogja a nevem anyu, aki teljesen kétségbe van esve. Sajnálom, hogy így lerohantam őket, de képtelen voltam visszafogni magam.

– Őszintén sajnálom! – szólal meg az orvos szégyenkezve. – Számítani lehetett komplikációkra, igaz, mi nem...

– Komplikáció? – fakadok ki. – Nem is hiszem el, hogy felajánlotta ezt a módszert, amikor tudta, hogy egy új dolog, ami még nem ígér biztos hatást. És ha meghalt volna? – Feldúltan ragadom meg az ingét, mit sem törődve azzal, hogy tiszteletlenül viselkedem. – Mit fog csinálni, ha nem ébred fel a kómából? – kérdezem tőle felvont szemöldökkel. Kerüli a tekintetem, ami egyáltalán nem biztató.

Lehámoz magáról, aztán megigazítja az öltözékét.

– Nézzék, sajnálatos módon ezzel nem számoltunk. További vizsgálatokra lesz szükség, de addig nem tehetünk szinte semmit, amíg magához nem tér.

Döbbenten hallgatom az orvos hebegését. Még ha magabiztosan mondana valami biztatót, akkor elhinném, hogy tudja, mit csinál, de jelenleg ott tartok, hogy vigyük át másik kórházba. A probléma az, hogy mivel itt fejlesztették ezt ki, így máshol nem tudnának mit kezdeni vele.

– A picsába! – káromkodom egyet dobbantva. A szememben könnyek gyűlnek, amint a húgomra pillantok. Megfojtanám az orvost. Nem Mark itt a hibás. Legalábbis amiatt nem, hogy kómába esett. Ez az anyag szimplán éppen akkor szívódott fel az agyában. Szörnyű! Zokogva rogyok le Daisy ágya melletti székre. Remegve fogom meg szinte hófehér kezét. Hideg. Törékeny. Gyenge.

***

Napok, hetek, hónapok teltek el, de Daisy még mindig kómában van. Egy ideig felváltva látogattuk őt, de fél év után anyuék kezdik feladni a reményt. Mark egyetlen egyszer mert bejönni hozzá. Mondta, hogy tisztában van vele, Daisy nem miatta lett újra vak, mégis hibásnak érzi magát, mert az utcán volt akkor, amikor elvesztette a látását. Hálás Matthew-nak, hogy utána ment. Marknak kellett volna szemmel tartania.

Kopogás, majd nyílik az ajtó. Matt sétál be rajta.

– Szia, Emma – köszön mosolyt erőltetve magára. Fél éven át minden nap meglátogatta Daisy-t, még ha messze is van tőlük a kórház. Kedveli a húgom. Matthew legalább érettebb, és Markkal ellentétben, ő tudja, mit akar.

– Szia, Matt! – Felállva megölelem őt, aztán átadom neki a helyet. – Milyen napod volt?

– Olyan, mint a többi: Üres és magányos – feleli letörten, közben végig a kómában lévő húgomat nézi.

– Nem kötelező bejárnod hozzá minden nap. Tudod, hogy én itt vagyok, és nem haragudna meg, ha kevesebbszer jönnél. – Erre felkapja a fejét, és kétségbeesetten néz rám.

– De én szeretnék jönni! – mondja céltudatosan, könyörgő tekintettel. – Kérlek!

– Nem kell tőlem engedélyt kérned, hogy meglátogathasd – reagálom egy félmosoly kíséretében.

Felsóhajt. Újra a húgom felé fordul. Gyengéden megfogja a kezét, és lágyan megsimogatja.

Hazaérve sírva borulok az ágyamra. Nincs itthon senki. Egyszerűen megőrülök. Nem tudom, hogy meddig leszek még képes elviselni mindezt. Anyuék gyakorlatilag már feladták a reményt. Havonta egyszer benéznek hozzá egy fél órára, elsírják magukat, aztán hazajönnek, és úgy csinálnak, mintha mi sem történt volna. Azt hiszik, hogy joguk van feladni. Rosszul gondolják! Nincs joguk!