Nem látok

18. fejezet

Daisy

Tegnap óta nem beszéltem Markkal. Furdal a kíváncsiság, hogy igaz-e, amit Matt mondott, de félek rákérdezni. Sokan hazudnának, ő sem tenne másképpen. Hiányzik, de emiatt eléggé megingott benne a bizalmam. Fogalmam sincs, mit tegyek.

Kómásan dörzsölgetem a szemem. Az ágyam melletti órára pillantva meglátom, hogy már kilenc óra van. Jó sokat aludtam! Össze kell kapjam magam, mert bármelyik percben itt lehet Mendez úr.

Nagy lendülettel pattanok fel a matracról, majd szaladok a fürdőmbe. Arcot, fogat mosok, hajam megfésülöm, aztán felgumizom. A szobámba visszaérve a szekrényben matatok. Térdig érő, barna szoknyát, felülre pedig egy fekete toppot veszek fel, ami felér szinte egészen a nyakamig, így nem leszek illetlen a tanárommal szemben. A nagy készülődésben megakad a szemem az íróasztalomon lévő órán, amit a kertben találtam. Szép, egyedi darab. A belevésett szövegre rákerestem, de nem találtam semmit az interneten. Érdekes, nem tudom, kié lehet, ahogy azt sem, hogy miként került a kertünkbe. Egyelőre nem foglalkozom vele, viszont felteszem a bal csuklómra. Tetszik, szóval hordani fogom, bár az időt nem állítottam még be rajta.

Kapkodva szaladok le a lépcsőn, mert hallom, hogy közben apa Mendez úrral beszélget.

– Jó napot! – köszöntöm lihegve, a fejemet előre biccentve. – Elnézést a késésért, de elaludtam!

– Jó reggelt! – mondja mosolyogva. – Én ráérek, kisasszony.

Pár percet még elcsevegnek apával, addig én lehozom a cuccaim a konyhába. Elfoglalom a helyem a nappalival szemben, Mendez úr pedig annak háttal.

Egy nagy sóhaj után bele is kezdünk, és folytatjuk ott, ahol abbahagytuk, vagyis az alap illemeknél. Hamarosan a rendes tantárgyakat is folytatom. Annyira nem lesz nehéz dolgom, mert hallás alapján tanultam eddig, ami teljesen jól ment, és az egész tananyagot fejből tudom. Ha úgy alakul, le is érettségizem. Mármint, igaz, csak tizenhét éves vagyok, de sokkal többet tanultam az átlagnál, így a tanárom szerint egy végzős szintjén állok. Ha a tanárok belemennek, akkor felkészülök az érettségire és letudom.

Megnyílt előttem a világ. Nem kell álmodoznom, végre leérettségizhetek, mehetek fősulira vagy egyetemre, és azt tanulhatok, amit csak akarok. Alig várom már! Hirtelen nagyon izgatott lettem.

Lehet saját családom, akikkel teljes életet élhetek. Annyi minden jár a fejemben, amiktől csak boldog leszek. Végre nem kell arra gondolnom, hogy mikről maradok le a vakságom miatt.

***

Délután négy fele lehet az idő, amikor kiülök a napágyra, és a virágos kertem kezdem csodálni. Egészen el is felejtettem, hogy Emma hányszor mondta, hogy milyen szép, de én sosem hittem, hogy valaha látni fogom és most mégis. Annyira szépek. Felállok és közelebb sétálok az egyik rózsabokorhoz. Becsukom a szemem, amikor megszaglászom a vörös rózsát. Annyira édes illata van.

Valaki egy ponton hirtelen megérinti a nyakam. Egy ujjal, mintha csak gombot nyomna meg. Halvány mosolyt húz az arcára, de hirtelen komollyá válik. Kerüli a tekintetem, talán zavarba jött, de hamar összeszedi magát, és egyenesen a szemembe néz.

– Te élsz – jegyzi meg férfias hangján. Egy ideje nem láttam. Mit keres megint itt?

– Igen, élek – felelem egyet bólintva. Értetlenül állok itt, mert még mindig nem tudom, ki ő és hogy kerül folyton a kertünkbe.

– És látsz – mondja meglepődve, felhúzott szemöldökkel.

– Micsoda felfedezés – mondom mosolyogva.