Nem látok

26. fejezet

Daisy

A földre rogyok, s az arcom a kezembe temetem. Potyognak a könnyeim. Mi történt? Miért nem látok? Sikerült a műtét, és egy hétig minden jó volt. Nem elég, hogy Mark átvert, még ez is rátesz egy hatalmas lapáttal.

Most olyan üresnek érzem magam, mint régen. A világom újra sötétség lepi be, és ez fáj. Egyedül vagyok.

A távolból lépteket hallok közeledni, majd nevetgélést. Megállnak hozzám közel, s a nevetésük abbamarad. Fogalmam sincs, kik lehetnek.

– Helló szépség! – szólal meg az egyik. Felriadok, és ha állnék, akkor most biztosan összeesnék. Remegek. Túl sok ez az egész, hogy még idegenek is zaklassanak. Mihez kezdjek? – Részegre ittad magad?

– Nem. Nem vagyok részeg – válaszolok halkan és félve. – Hagyjanak, kérem! – könyörgök nekik erőtlenül.

– Ha nem vagy részeg, akkor eljössz velünk inni? – érdeklődi a másik, miközben megérinti a vállamat, amitől megugrom. Félelmetes így a világ, hogy semmit nem látok belőle. Egy hét alatt sikerült elszoknom attól, hogy milyen is vaknak lenni. Túlságosan beleéltem magam. Sejthettem volna, hogy nem lesz tartós ez a dolog. Hiú ábránd volt, hogy onnantól minden rendben lesz. Semmi sem volt biztos. Ez egy teszt volt, eddig máson nem próbálták, így egyáltalán nem volt végleges, hogy maradandó lesz a dolog.

Nem reagálok, így elkezdik erősen rángatni a vállamat. A hangjukból ítélve harminc év körüli férfiak lehetnek. Ijesztő ez a szituáció.

– Hagyjanak, kérem! – ismétlem önmagam.

– Na, gyere! – kérlel, közben megfogja a karom, és sikeresen felállít. – Gyere! – mondja határozottabb hangon. Erős keze van, nem tudok szabadulni. Összetörtem, ezért gyengébbnek érzem magam annál is, amennyire az vagyok.

– Nem! – kiáltom.

A távolból valaki a nevemet kiáltozza. Ki lehet? Egyre közelebbről hallom a hangját, s a lépteit.

– El a kezekkel! – ordítja mellettem Matthew. Enyhe dulakodást hallok, miközben kioktatja őket. Sikeresen lekoptatta a két fickót rólam. Ő a megmentőm. – Jól vagy? – simítja meg lágyan a karomat. Nem tudok megszólalni. Újra elsírom magam, hangosan zokogok. Matt karjaiban biztonságban érzem magam. Nem ismerem régóta, de eddig még nem okozott csalódást. Ő megmondta, hogy hagyjam el Markot, mert van neki más, csak nem így szó szerint, hanem célozgatott rá. Talán a szívem mélyén gondoltam rá, csak nem akartam, hogy igaz legyen. – Daisy. Hé! – Finoman eltol magától és gondolom a szemembe néz, de én már nem látom őt. – Jól vagy?

– Matthew... – szipogom. – Miért nem látok?

– Hogy érted, hogy nem látsz? – hitetlenkedik. – Hány ujjamat mutatom?

– Nem viccelek. Téged sem látlak... – motyogom. – Rosszul vagyok. Nagyon fáj a fejem! – A halántékomhoz emelem a kezem és dörzsölni kezdem, de kicsit sem jobb, sőt, egyre rosszabb. Úgy érzem, el fogom veszteni az eszméletem. Émelygek. Nem tudok megállni a lábamon. Érzem még, hogy Matt a karjaiban tart, de megszakad a kép.

Emma

Este fél tízkor a telefonom csörgésére riadok fel az olvasásból. Veszek egy mély levegőt, és fogadom a hívást.

Ijedten hallgatom Mattet, a levegő is bennem reked, amikor azt hadarja, hogy Daisy az intenzíven van. Úristen! Nem! Egyszerűen nem lehet! A telefont lecsapva felpattanok az ágyról, és úgy, ahogy vagyok, rohanok anyu szobájába.